Szabó Magda: Béke
A világ vége felhasadt: kidobta.
Lazulj, merev derék,
s kit megkötött a kálvinista gőg,
omolj a földre, térd!
Imádd! – mondom magamnak. Fuldokolj
az áhítattól! Kiáltsd a nevét!
Tágulj szét, gyáva szeretet,
fogadd magadba őt!
Ki sose féltem igazán,
most rettegek.
Most megtanulom félteni
e kisdedet.
A talaj porhanyó. Bevetné új magokkal,
ki felszántotta, a történelem?
S ha nem? Hová fussak vele?
Hová vigyem?
Barlangban, síkon vagy folyón
ki rejti el nekünk?
Hová is ment az ács a szűzzel,
s a gyermekük?
Öleld magadhoz, Niobe,
világ!
Talán megtarthatod.
Tartsátok fejetek fölé,
ti vándorló napok,
mereszd ki körmöd, szelíd fenevad,
ki szoptatod,
s fonódjatok köré sövényként,
kik érte haltatok!
Forrás: PIM-DIA