Tóth Árpád: Elégia egy elesett fiú emlékére

Oh, búsan csurran s bánatosan ragyog
A vénülő bor sárga aranyja ma,
A lomha szél szelíden szállong
S messzi hegyek aromáit hozza.

Pajtás, köszöntsük csorba kupánk setét
Csengésü párját régi napokra most
S édes danái tűnt időknek
Szánk fanyar ízét cúkorozzák.

Jó most halottat hívni az éjidőn,
Nézvén: a vén kert borzadozó, komor
Ákáci közt fehér lepelben
Leng-e kisértet a néma útra?

Emlékszel-é rá? gyenge-leány szinét
Orcáinak még festi eléd szived?
Elhullt a harcon ő is, ő is,
Áldozatúl a setét viharban.

Dicsérjem-é őt? verjem-e rá kemény
Ércét "hős" szónak? csillog a hősi szó,
De tompán is kondúl s ijesztőn,
Mint megütött vas a múzeumban.

Nem foglalom hát vasba finom s szelíd
Ifjú alakját: ércszobor a vezért
Hirdesse, vér zordon gigászát,
Kit puha lantom meg sem érthet.

Húnyt ifjat illőbb megremegő, setét
Virágu verssel hinteni most körűl,
Bús rózsát fűzni holt kezébe,
Elfeledőn, hogy e kéz is ölt tán.

Nyugtassa isten, sírja örök ölén
Álmodjon éltet, mit sohsem élhetett,
Míg bánatos, csöndes szemével
Néz le a sírra a könnyszinű hold.

S ha bús hazánkba eljön a béke majd
S keze a tornyok ablakain benyúl
Zendítve a harangok bronzát
S felriad édes ivű galambraj,

És feldoboghat újra nehéz szivünk
S felnézhet ismét földresütött szemünk
Keresve boldog horizontot, -
Ő is örűljön a néma sírban!

Forrás: Nyugat 1916/23