Fodor Géza: Lemegy a nap

Még várunk egyre, mozdulatlan, némán
és elnézzük hosszan e fél-égtájt, ahogy
egy szélkakasfarkon széthasad vakon
mint vérző Veronika-kendő
az alkonyati szél a szárnyakon

Majd a naplemente felvonóhídja
horhosok, vízmosások meredélyéről
hirtelen fölcsapódik homlokunkra –
s szemünk tükrös örvényén mélyen
zeng az ég a bogárcirpelésben

Míg ki nem huny a király gyertyák lángja
e holdfény nélkül alvó, zsibbadt földeken
hol megint csak a csönd hull önmagába
mely megtartva egykor elviselt
ha dérvert színben vibrált a zsálya

Mára: visszaállt tükörkép az este
a Göncölök rúdját ütve fönn keresztbe
fejünk fölött, mint újonnan tört pálcát
– új Midászaink most váltják át
nagycsillagainkat ezüstpénzre

Most már az idők múlásával egyre
jobban árad szét a gyász is csontjainkban
míg óriássá nő a kerti törpe –
hullhat az ég e sivár földre
a kripta-éj mindig lakhatatlan