360 éve vadászat közben egy vadkan halálra sebezte Zrínyi Miklóst

Merénylet vagy vadászbaleset? – sosem fogjuk megtudni, hogy mi okozta a költő és hadvezér gróf Zrínyi Miklós halálát. Kora legtehetségesebb magyar zászlósura 360 éve, 1664. november 18-án adta vissza lelkét teremtőjének.

Ki is volt a második gróf Zrínyi Miklós, a szigetvári hősként tisztelt első gróf Zrínyi Miklós dédunokája, a magyar barokk-irodalom zászlóvivője, aki önmagát is rímbe faragva a Nem irom pennával című versében papírra vetette:

„Nem irom pennával,
Fekete téntával,
De szablyám élivel,Kora legnagyobb formátumú magyar politikusa 1620. május 3-án született a ma már Horvátországban található Csáktornyán."

Korán árvaságra jutott: édesanyját egy évesen, apját öt évvel később vesztette el.

Neveltetéséről II. Ferdinánd király rendelkezésére öt tagú gyámi tanács gondoskodott. Sokáig nagybátyjának, Batthyány Ferencnek a manapság Ausztriában lévő németújvári várában élt. Nagynénjét, Poppel Évát öccsével, Zrínyi Péterrel együtt anyjukként tisztelték. Idővel magához vette a magyar keresztény megújhodás vezéralakja, Pázmány Péter esztergomi érsek, aki elme- és jellempallérozását jezsuita szellemben folytatta. Nagykorúságát elérvén a hatalmas Zrínyi birtokrendszeren megosztozott öccsével: Miklós gróf a Muravidéket uralta, Péter gróf pedig a tengermelléket. Úgy voltak öntudatos magyar zászlósurak, hogy közben magyar és horvát gyökereikhez is ragaszkodtak.

Miklós gróf mégis a magyar irodalom, Péter gróf pedig a horvát irodalom klasszikusa lett. Merthogy mindketten versfaragókká váltak.

Zrínyi Miklós már attól is a magyar história aranylapjaira került volna, ha „csak” poéta, hiszen írásai a magyar barokk irodalom csúcspontját jelentik. Fiatalon szerelmes verseket írt első feleségéhez, akit költeményeiben Violának nevezett.

Fő műve azonban mégis csak az amúgy első irodalmi eposzunkként is tisztelt Szigeti veszedelem, melyben dédapjának, gróf Zrínyi Miklósnak állít emléket.

Én az, ki azelőtt iffiu elmével
Játszottam szerelemnek édes versével,
Küszködtem Viola kegyetlenségével:
Mastan immár Mársnak hangassabb versével

Fegyvert, s vitézt éneklek, török hatalmát
Ki meg merte várni, Szulimán haragját,
Ama nagy Szulimánnak hatalmas karját,
Az kinek Europa rettegte szablyáját.

A Szigeti veszedelem olvasóinak címzett előszavában pedig kifejtette:

fabulákkal kevertem az historiát; de ugy tanultam mind Homerustul, mind Virgiliustul, az ki azokat olvasta, megesmerheti eggyiket az másiktul. Török, horvát, deák szókat kevertem verseimben, mert szebbnek is gondoltam ugy, osztán szegény az magyar nyelv: az ki historiát ir, elhiszi szómat. Zrini Miklós kezének tulajdonitottam Szulimán halálát: horvát és olasz cronikábul tanultam, az törökök magok is igy beszéllik és vallják. (…) Akarmint volt, ott veszett Szulimán császár, az bizonyos. Irtam szerelemrül is, de csendessen; nem tagadhatom, hogy olykor az is nem bántott; osztán nem egyenetlen az szerelem az vitézséggel.

Prózai írásai közül a leghíresebb az 1660-ban papírra vetett Az török áfium ellen való orvosság című politikai röpirat, amelyben állandó magyar hadsereg felállítását követelte.

Irodalmi munkásságát Vörösmarty Mihály e szavakkal méltatta az 1830 októberében írt Zrínyi, a költő című versében:

E lantot, koszorútlant bár Violája kezétől,
Mely Szigetet zengé s hősei áldozatát;
És e rettenetes szablyát, sok erősnek ölőjét,
Melyre „ne bántsd a magyart” jelszavam írva vagyon,
Zrínyi, hagyom neked, oh haza! és gondjaidba ajánlom,
Zrínyi, az éneklő s a diadalmi vezér.

Zrínyi azonban önmagát leginkább katonának tartotta, s nem poétának. A török elleni küzdelmekbe birtokai védelme miatt keveredett, s kiválóan megállta a helyét. Az 1618 és 1648 között zajló harmincéves háborúban olyan jelesül vitézkedett, hogy a királytól tábornoki, horvát főkapitányi címet, majd horvát báni rangot kapott. A saját költségén felállított haddal egy ízben jól elpáholta a királyi Magyarország urával, III. Ferdinánddal szembeforduló Rákóczi György erdélyi fejedelmet.

Fennmaradt történet szerint Zrínyi a küzdelem hevében rárontott a fejedelmi zászlótartókra, leterítette azokat, a lobogót pedig elragadta. A zászlótartó alakja költői képként kétszáz évvel később az ugyancsak Erdélyben harcoló Petőfi Sándornál jön elő, aki 1848 októberében ezt írta a Vén zászlótartó című versében:

Ki az a vén zászlótartó ottan
Olyan tüzes lelkiállapotban?
Szemem rajta kevélyen mereng el:
Az én apám az az öregember!

Zrínyi Miklós hírneve az 1664-es téli hadjáratával ért a csúcsra.

Hunyadi János ismerte fel, hogy a török akkor igazán erős, ha a három hadseregét, vagyis az európait, az ázsiait és az isztambulit együttesen mozgatja. Télen azonban a Balkán hegység hágói járhatatlanok a hótól és hidegtől, baj esetén már csak ezért sem tud az európai seregtestek segítségére sietni a másik két had. Mátyás király apja tanácsát követve szintén télen támadta a törököt, legnagyobb győzelmeit – mint például Szabács 1476-os bevételét – így aratta.

Zrínyi Miklós tehát már kitaposottnak mondható hadi ösvényre lépett akkor, amikor 25 ezer katonájával télen nyomult be mélyen az ellenséges területre és felégette az eszéki Dráva-hidat. A keresztény hadak győzelmét hozó szentgotthárdi diadal utáni szégyenletes, inkább a törökre nézve előnyös vasvári békekötés miatt azonban mélyen csalódott a Habsburg udvarban.

Zrínyi a magyar államiság újraépítéséről szőtt terveket fontolgató, elkeseredett magyar főurak közé állt.

A Wesselényi-összeesküvésbe torkolló szervezkedés viszont elbukott, a bosszú pedig kegyetlen volt.

Bécs ezért vette Zrínyi Péter életét.

Zrínyi Miklós azonban ezt már nem élte meg: 1664. november 18-án vadászat közben egy vadkan halálra sebezte. Vagy mégsem? – valószínűleg már sosem derül ki, hogyan is halt meg a magyar zászlósúr.

Az eseményeket a vadászaton jelen lévő Bethlen Miklós Önéletírásából ismerjük: a Csáktornya melletti erdőben vadászó társaság estefelé indult haza, amikor egy Póka István nevű vadász azt mondta Zrínyinek, hogy a közelben van még egy általa megsebzett vadkan, amit elejthetnének. Zrínyi és néhány társa erre lóra pattant és elvágtatott a vadkan irányába. Nem sokkal később egyikük nyargalva érkezett vissza, azt kiáltva: „hamar a hintót, oda van az úr”. A társaság már csak a vérző Zrínyit találta, aki nem sokkal később meghalt. A balesetnek közvetlen szemtanúja nem volt, a Zrínyivel tartók a tisztásra érve már csak azt látták, hogy Póka a fán kuporog, a vadkan pedig Zrínyit marcangolja. Zrínyi még fölkelt és azt mondta: „rútul bánék velem a disznó”, de a vérzést már nem tudták elállítani. A lábán egy seb volt, a nyakán három.

Zrínyi halálát azóta is összeesküvés-elméletek övezik. Mindenesetre finoman szólva is különösnek mondható, hogy ha Zrínyi lovon és puskával indult útnak, akkor hogyan terítette le a vadkan? Valószínű, a magyar hadvezér a lóról biztos kézzel lelőtte volna a vadkant. Nem biztos, hogy közelharcot akart vívni egy megsebzett vadállattal. Senki sem látta, hogy Zrínyinek nekirohant volna a vadkan, Bethlen is csak később ért oda. A baleset pillanatában csak Póka István és Zrínyi voltak a helyszínen, ráadásul előbbi csalta el Zrínyit. Amikor rájuk találtak, Póka a fa tetején volt, Zrínyi pedig a földön. Különös, hogy a vadász ahelyett, hogy urát védi, inkább egy fa tetejére menekül.

Az azonban bizonyos, hogy a Habsburgoknak kapóra jött Zrínyi halála, hiszen ezzel a magyar történelem egy válságos pillanatában kora legnagyobb politikusa szállt sírba.

Forrás: hirado.hu
(Nyitókép: Zrínyi Miklós félalakos képmása A Költő, hadvezér, államférfi – Zrínyi Miklós (1620-1664) című kiállításon, a Magyar Nemzeti Galériában 2014. november 14-én, a megnyitó napján. (Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt)