Fenyő László: Novemberi fény

Beteg és fázó, így jó nekem őszidőn
ott ülni naphosszat a hasas kályha mellett
szemlélve a parázs életét, kígyós játékait,
vörös-fekete árnyékát a falon ahogy lohog
s eldől, ó földöntúli különös alkonyat.

A vénülő fényt szeretem, mely már alig tipeg,
mellyel vele-suhan közeli halála,
a bujkálót, halkkal szüremkedőt,
mely kitől búcsút vesz, meghajlik az előtt.

Emlékszem egy őszi esővel telesírt
elhagyott utcára, egy gázlámpa alatt
pocsolya fázlódott, mint egy szegény madár,
az a fény - november - ahogy belenéztem:
őszszakállú koldús nézett vissza onnan.

S akkor is november volt: cserépkályhánkon
az egyik táblának mélyzöldű zománcán
kis fény kaparászott fel s alá óvatos
egérként, szolgáló-lányunk rámutatott:
- Ni, hogy hullámlik! - és megszerettem akkor
azt a fényt, azt a lányt s hol a nép így beszél: a frissszavú tájat.

S gyerekkoromból is van fényről emlékem,
a betegszobában, ahová, kisfiú, lopva osontam be,
mint szerettem volna ujjammal illetni azt a sápadt lepkét,
azt az állólámpa köréből elhullott tanácstalan sugárt,
amit nagyapám utólszor legördült
szemhéjának jeges cellájába bezárt.

Beteg vagyok én is, mint ezek a testvér-
fények, melyekről most emlékszik énekem.
A nyári föld vaskos melegje,
a strandok harsogó élete idegen.
November, aki szültél, engedd, hadd burkolózzam
nehéz egedbe most, amely a rozsdavert vas
színébe öltözött s úgy várjam a csodát:
hogy áttetszik rajta a fény, szálanként, reszketősen
s egy szála, hulltában, körülfonja fejem
s reszket, mint az alkony az őszi ág-hegyen.

Forrás: Nyugat 1932/8

Nyitókép: Fortepan/Jóna Dávid