Lányi Sarolta: Téli vízió

A tájra ráterül a téli csönd.
A havas úton páros, mély keréknyom
Felkígyózik a falun át a hegyre
S az erdészháznál megáll odafönt.

Itt a tél pihen, itt nem dühöng
A hó leszáll egy szép novemberéjen
És úgy marad tavaszig hófehéren.
...A tájra ráterül a téli csönd.

Egy ház, a többi közt a legkülönb,
Áll faluszélen, zord ablakszemekkel,
Benn' sok régi lom s egy bús kisasszony
Fehér és néma, mint a téli csönd.

Egy nap elindúlt a télbe, hóba,
Lehajtva barna, bús fejét,
Neszelve lépte halk neszét.
Fázott. Szegény, kicsiny cipője ázott,
De ő csak ment, nem nézve hátra,
Valami nagy, szép csoda jöttét várta.
Jött is. Az erdőből egy medve jött,
A bús kisasszony hónyakára hágott
És széttaposta barna, szép fejét
A fák között,
Hol senki nem jár, arra, messze, fönt
S a tájra ráterült a téli csönd...

Forrás: Nyugat 1910/24

Nyitókép: CC BY-NC-SA / Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény