Debreczeny Lili: Őszinteség

Őszinteség, te éltető meleg forrása lelkem tépett tájainak: elfojtalak,
Megfojtalak, magam, a két gyilkos kezemmel.
Visszafojtalak a keserű nem lehet, a szigorú nem szabad
kemény gátja mögé.
Buzogó áradásod úgy húllott reám, mint Gileádnak
tiszta balzsama, szikrázó csepped most is áldom,
Önkénytelen feltárúlás, ihlettel szóló, meggondolatlan, vakmerő s igaz!
Ha sértett volna bárkit, érjen érte vád, állok elébe s
védjen hű bűnbánatom, fájó alázat és a veszteség.
Ó, mert legtöbbször én szenvedtem érte.
De már züllött és roncsolt életem, e puszta táj,
Ahol csak zörgő, bús szélmalmok kalimpálnak fülsértő danát:
Reményeimnek kivénült s idétlen kórusa: nem birja el
Vidám csörgedezésed friss őszinteség.
Szabadon, ó szabadon lelkem tört hullámai!
Ha még lehetne egyszer Istenigazában!
De nem lehet. Meggondolásból font s tapasztott gátak
visszafojtanak a szív örvénylő mélyébe, vissza, nem lehet.
Már úgy is mindegy, hogy lesz és meddig birom: nem tudom.
Valahol már úgy is jönnie kell: égzengésnek, mely szívem szétszakítja végkép,
Vagy szivárványnak zaklatott egemre, amely sugárba von.
Most a haragos Élet mord szemöldökével rám parancsol: nem szabad!

Forrás: Nyugat 1921/3