Kárpátalja várai: A templomos lovagok lakótornyától az Ung-vidéki sasfészekig

A középkori erődítések legkorábbi formája a lakótorony volt, egy vastag falú, masszív toronyépület, mely helyet adott a gazdasági helyiségeknek, az őrség szállásainak, valamint a várúr és családja lakószobáinak.

A lakótorony bejárata a második szinten nyílt, s mozgatható lépcsőn lehetett megközelíteni. A várépítészet fejlődésének második lépcsőfokát jelentette a belső tornyos várak megjelenése, ahol is a tornyok külső fala még nem ugrott ki a védőfal síkjából. Majd „feltalálták” a külső tornyos erősséget, melynek tornyai már a várfal síkja elé ugrottak, s így ostromok idején az oldalsó lőrések mögött álló íjászok jobban nyílzápor alá vehették az ellenséget, oldalról lecsapó nyílvesszőkkel árasztva el a támadókat. Kárpátalján az első vártípus egyetlen megmaradt képviselője a szerednyei vár, míg a szintén Ung-vidéki nevickei erősségen nyomon követhetjük az erődítések fejlődését a külső tornyos megoldástól a belső tornyosig.

Az 1200-as évek elején páncélba öltözött, vörös keresztes fehér köpenyt viselő templomos lovagok érkeztek Ung vármegyébe, s félúton Ungvár és Munkács között felépíttették masszív lakótornyukat, a szerednyei várat. E lovagrendet a keresztes háborúk idején alapították, s tagjai elsősorban a Szentföldön harcoltak a muzulmánok ellen. Központjuk Franciaországban volt, de Európa több királyságában is rendházakat, várakat emeltek, a mai Spanyolország magvát képző Kasztíliától Magyarországig. Nem igazán közismert tény, de ők is kivették részüket hazánk védelméből, az 1241-es muhi csatában a magyar királyi sereghez csatlakozva forgatták a kardot Batu kán mongol-tatár harcosai ellenében. A lovagrend hatalmas vagyonára szemet vető Szép Fülöp francia király azonban a XIV. század elején, a szentföldi keresztes államok elbukása után perbe fogta a templomos lovagokat, akiket a Szentföld elárulásával és vadabbnál vadabb bűnökkel vádoltak, melyeket sokan be is vallottak, a templomosok vezetőit és a lovagok jó részét máglyára küldték, a rendet pedig feloszlatták. Más kérdés, hogy a beismerő vallomásokat szörnyű kínzásokkal csikarták ki…

A lovagrend felszámolása után a szerednyei várban a Szatmár vármegyei jánki pálos kolostor szerzetesei telepedtek meg, 1526-ban pedig a ruszkai Dobó család birtokába került. Szerednye község első fennmaradt említése 1417-ből maradt fenn egy okmányban, ám a terület már ősidők óta lakott volt, a jelenkor régészei egy Kr. e. IV. évezredi, illetve egy Kr. e. II. évezredi település nyomait tárták fel itt. A helység neve szláv eredetű, s nyilván arra utal, hogy a község Ungvár és Munkács között félúton terül el. A XV. században mezővárossá vált, s már ekkor híresek voltak a szerednyei borok, melyeket a község mellett emelkedő hegyoldalakon termő szőlőkből préseltek, az egri várat vitézeivel együtt hősies küzdelemben megvédő Dobó István pedig szekérszám szállíttatta a birtokán termelt nemes italokat a magyar borok legfontosabb külföldi piacára, Lengyelországba. Kedvelte szerednyei várát, szívesen tartózkodott az erősségben, gyakran vadászott a község közelében emelkedő erdős hegyekben, s itt is hunyta le örökre a szemét az Úr 1572. esztendejében. A Dobók után a Rákóczi, majd a Forgách családra szállt a vár és a birtok tulajdonjoga. A Rákóczi-szabadságharc után azonban elvesztette stratégiai jelentőségét, s átadták az enyészetnek.

A síkvidékből enyhén kiemelkedő, csekély halmon álló lakótorony még romjaiban is impozáns, a falcsonkok helyenként 12 méteres magasságba emelkednek, vastagságuk eléri a 2,65 métert, az építmény alapterülete pedig 18,5 x18,5 méter. Köveinek felülete a belső oldalukon faragatlan, külső oldalaikat viszont gondosan megmunkálták, simára csiszolták, a sarkokon pedig nagyméretű kváderkövek sorakoznak egymás fölött. A falak belső oldalaiba mélyülő gerendafészkek arra utalnak, hogy a lakótorony legalább kétemeletes (a földszinttel együtt háromszintes) lehetett. A várat két, sarkain lekerekített négyzetet formázó, széles, de nem mély szárazárok övezi, a külső szélesebb a belsőnél, mérete 195 x 195 méter. S csak sajnálhatjuk, hogy semmilyen restaurációs, vagy legalább állagmegóvó munka nem folyik a helyszínen, noha Szerednye vára Kárpátalja egyedülálló műemléke, s megérdemelné, hogy megóvják a további romlástól.

Ugyancsak az Ung-vidéken, de merőben más természeti környezetben áll a nevickei várrom, Kárpátalja legépebb várromja. Az erődítmény még jelenlegi állapotában is pompás koronaként ékesíti az Ung és a belé torkolló Vajda-patak közén emelkedő, 260 méter magas várhegyet, s a hajdanán az Uzsoki-hágóról levezető, az Ung völgyében futó utat Ungvárral együtt védő sasfészekből fenséges kilátás nyílik az alant kanyargó folyóra, valamint a völgy fölé tornyosuló szépséges hegyekre. Egy helyi monda szerint honfoglaló őseink bejövetele előtt egy szláv hercegnő építtette az erősséget, s róla nevezték el – a „menyasszony” jelentésű szláv „nevisztka” kifejezésből – „menyasszonyvárnak”.

Egy másik rege szerint pedig egykor egy varázserejű, harcias nő, Denikő uralta a várat, és kegyetlenül sanyargatta a vidéket, míg csak Mátyás király – párviadalban – le nem győzte az amazont, s meg nem szabadította tőle a környék népét. Ám ezeknek a mondáknak éppúgy nincs történelmi alapjuk, mint a vár borostyánjáról szóló regének.

Az erősség első (fennmaradt) írásos említése 1274-ből származik, s eredetileg királyi vár volt, míg csak Árpád-házi IV. (Kun) László 1279-ben oda nem adományozta az Abáknak, akik magas, négyszögletes toronnyal erősítették meg az erődöt, mely akkor még csak a mai belső várra terjedt ki. A négyszintes torony – melyhez több, a várudvar köré csoportosuló épület csatlakozik – nem ugrik ki a várfal síkjából, így a belső várat belső tornyos erősségnek tekinthetjük.

Mint tudjuk, az oligarchák ellen fellépő Károly Róbert az Abákkal is leszámolt, rövid időre újból királyi kézbe vette a várat, majd 1317-ben Drugeth Fülöpnek adományozta azt. A Drugethek a XIV. század végén vagy a XV. század elején felépíttették a külső vár védműveit: a belső várat az északnyugati része kivételével minden oldalról körülvevő falat az annak síkjából kiugró, kerek tornyokkal, valamint a még jobban előreugró, hatalmas, impozáns, sokszögletes kapubástyát, mely falszorossal csatlakozott az erősség többi részéhez. Ennek emeleti részén helyiségek sorakoztak. A külső vár tehát – melyet szárazárok választ el a belső vártól, s előtte egy újabb szárazárok húzódik – külsőtornyos formájú. A külső fal és az árokrendszer az északnyugati részen hiányzik, mivel a meredek lejtőnek köszönhetően itt nem volt szükség a kialakításukra.

A Drugethek 1644-ig uralták a várat. Ám ebben az évben I. Rákóczi György, a református erdélyi fejedelem – a Habsburgok által uralt Királyi Magyarországon élő protestánsok vallási elnyomása miatt – támadást indított a császár ellen. S mivel a Nevickét akkor birtokló Drugeth György Habsburg-párti volt, a fejedelem megostromolta és bevette a várat. Az erődítmény ekkor jelentős sérüléseket szenvedett, és soha többé nem állították helyre.

1879-ben megkezdték a vár restaurálását, területét parkosították, kilátóhelyet alakítottak ki, az erősség bejáratától nem messze emlékművet emeltek a neves magyar erdészmérnök, Wagner Károly tiszteletére. Az újjáépítési munkálatok – kisebb-nagyobb szünetekkel – egészen az első világháború kitöréséig tartottak, ekkor azonban pénzhiány miatt abbamaradtak, s azóta sem folytatták az újjáépítést. Pedig Nevicke romantikus hangulatú várát még restaurálni lehetne, „csak” pénz és akarat szükségeltetne hozzá.