Verecke ismét tűz alatt
Véget ért a politikai uborkaszezon Ukrajnában, s a politikusok, no meg a sajtó visszatérnek rendes elfoglaltságukhoz, így egy-másfél hónapos szünet után ismét elővették a vereckei magyar honfoglalási emlékmű kérdését is.
Mint kiderült, a nacionalista Szvoboda most éppen nem felgyújtani, hanem lebontatni igyekszik a magyar emlékművet.
A Dzerkalo Tizsnya országos hetilap internetes változatában (zn.ua) jelent meg az emlékmű kérdését részletesen tárgyaló elemzés Viszály a hágón címmel a portál kárpátaljai tudósítójának, Volodimir Martinnak a tollából. A szerző most annak okán tér vissza az örökzöld témához, hogy a Volóci Járási Bíróság éppen egy évvel ezelőtt hozott ítéletet a vereckei emlékmű szvobodás aktivisták általi felgyújtásának ügyében. Martin rámutat: az ítélethozatallal nem zárult le az ügy, mely időről időre újra és újra egészségtelen feszültséget kelt, méghozzá leggyakrabban Kárpátalján kívülről. Így például idén júniusban Osztap Sztahiv, a Szvoboda képviselője a Lvivi Megyei Tanácsban felszólította képviselőtársait, hogy segítsenek a kárpátaljaiaknak lerombolni „a magyar sovinizmus emlékművét”, miután a kárpátaljai félnek erre nincs pénze – emlékeztet a zn.ua. Ugyancsak idén júniusban Magyarország Ungvári Főkonzulátusa és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) 24 órás megfigyelést lehetővé tevő rendszert állított fel az emlékmű körül. Bár mindenki számára világos, hogy ez a preventív intézkedés nem állítja meg a radikálisokat – írja a portál.
A cikk a továbbiakban igyekszik felvázolni a téma történelmi-politikai hátterét attól kezdve, hogy „sok magyar kutató szerint” a magyar törzsek éppen a Vereckei-hágón át vonultak be a Kárpát-medencébe a IX. század végén. Az összefoglaló megemlíti, hogy 1896-ban, amikor „Kárpátalja az Osztrák-Magyar Monarchia része volt”, a honfoglalás 1000. évfordulója alkalmából emlékművet állítottak ezen a helyen, amelyet „azonban 1944-ben a magyarok, miközben visszavonultak a Vörös Hadsereg nyomására, maguk bontottak le”. Nem tudni, honnan származik Volodimir Martin értesülése, miszerint az eredeti honfoglalási emlékművet maguk a magyarok semmisítették volna meg anno, ám tekintve, hogy a szerző egyébként igyekszik objektív képet festeni a történtekről, tudjuk be ezt az információt annak a káosznak, amely e tárgyban a köztudatban uralkodik.
A cikkíró úgy tudja, hogy a Szovjetunió széthullása után Magyarország vetette fel ismét az emlékmű kérdését, s az ügy viharos ellenállást váltott ki az ukrán radikálisok körében.
Ennek szerinte két oka volt. Először is, „egyesek” az emlékműállítást Magyarország egykori határán a sovinizmus megnyilvánulásának tekintették („számos tömegtájékoztatási eszköz elterjesztette a hírt, hogy az építményt a magyar államiságot szimbolizáló turul totemmadár koronázza majd meg”). Másodszor, 1939-ben, miután Magyarország megszállta Karpatszka Ukrainát, fogságba esett „kárpáti szicsovikokat” vagy szicsgárdistákat végeztek ki a Vereckei-hágón (a Karpatszka Szics a kárpátukrán miniállam félkatonai szervezete volt – a szerk.).
„Egyes politikusok azt állítják, hogy a kivégzésekben magyar katonák vettek részt, ezért az emlékművet az elhunyt ukránok emlékezetének meggyalázásaként fogják fel. Azonban ha félretesszük a politikát, és a tényeket vesszük elő, kiderül, hogy gyakran mesterségesen szították az indulatokat az emlékmű körül. Például az építmény nem tartalmaz semmiféle ideológiai elemet (így a turult sem). Semleges külalakja van – kápolnát formáló hét kőtömb (a hét magyar törzs után) és a szimbolikus oltár a kereszttel. Ami a szicsovikok kivégzését illeti, magyaroknak ehhez legfeljebb közvetve volt közük. Karpatszka Ukraina katonai ellenállásának a magyar hadsereg általi kíméletlen elfojtása után sok galíciai, akik a Karpatszka Szics tagjai voltak, Romániába menekült. Ott elfogták a szökevényeket, és visszatérítették Magyarországra, amely azonnal deportálta őket a szülőföldjükre, vagyis Lengyelországba. A lengyelek élénk figyelemmel kísérték az ukránok felszabadító törekvéseit Kárpátalján, attól tartva, hogy azok Galíciára is átterjednek, ezért egyszerűen minden eljárás és bíróság nélkül kivégezték a deportáltakat. Vitatkozhatunk azon, vajon a magyarok sejtették-e, milyen sors várt a szicsovikokra a deportálás után, azonban a kivégzésekben nem vettek részt – ez a történészek által megállapított tény” – írja Volodimir Martin.
Talán felesleges külön hangsúlyozni a fenti cikkrészlet jelentőségét, hiszen a ritka objektív ukrán nyelvű megnyilatkozások egyike, amely nemcsak a sovinizmus vádját tekinti alaptalannak a vereckei magyar honfoglalási emlékmű kapcsán, de egyértelműen leszögezi, hogy a magyar katonáknak nincs közük a hágó környékén felfedezett tömegsírokban nyugvó ukránok kivégzéséhez.
Az emlékmű felavatásának történetét és hányattatott sorsát ismertetve a cikk kitér egyebek mellett a megrongálóinak ügyében a Volóci Járási Bíróság által tavaly augusztusban hozott ítéletre, melynek értelmében a három elkövető közül kettő amnesztiában részesült, harmadik társukat pedig felfüggesztett szabadságvesztésre ítélték.
„Az ügyet vizsgálva a bíróság tulajdonképpen kompromisszumot kötött – írja Martin. – Egyfelől nem vizsgálta az emlékmű felépítésének törvényességét, amelyhez pedig ragaszkodtak a szvobodások, miután ez túlmutatott a konkrét bűnügy keretein (mára minden mulasztást kiküszöböltek az engedélyek tekintetében, nem maradt más hátra, mint iktatni az emlékművet az állami regiszterben). Az ítélet abból kiindulva született, hogy a garázdaság minősítéséhez az emlékmű jogi helyzetének nincs köze. Másrészről a bíróság figyelmen kívül hagyta a KMKSZ polgári peres keresetét 92.583 hrivnya megtérítéséről az emlékmű felújítására, miután ezt az összeget nem támasztották alá bizonyítékokkal. Mindkét fél elégedetlen maradt a bírósági ítélettel, azonban lényegesebb, hogy a per után alapvetően nem sikerült megoldani az emlékmű kérdését. Senkinek nincs kétsége afelől, hogy az a jövőben is hallat majd magáról. Nincs ok arra, hogy toleráns hozzáállást, vagy a felek európai mintára történő megbékélését reméljük ennek a kényes problémának a megoldásában.”
A cikk a két érintett felet is megszólaltatja a téma kapcsán, s úgy hisszük, mondandójuk nem igényel kommentárt.
Oleg Kucin, a Szvoboda kárpátaljai megyei szervezetének vezetője, az emlékmű-gyújtogatók egyike: „Teljességgel adekvátnak ítélem cselekedeteimet a Vereckei-hágón. Véleményem szerint így kell tennie bármelyik ukránnak, ha az elődeinek, az ukrán államiság harcosainak sírján azoknak az embereknek az utódai, akik agyonlőtték őket, neoimperialista szimbólumot építenek… A magyarok számára ez az emlékjel az államuk határait szimbolizálja, úgy is nevezik, hogy a magyar honfoglalás emlékműve. De valamiért nem Ukrajna és Magyarország határán emelték, hanem a Magyar Birodalom régi határán. Ezért úgy hiszem, hogy a cselekedeteim adekvátak voltak.
Továbbra is a magyar emlékmű ellen lépünk fel, de már nem ilyen tettekkel. Beadványt intéztem a Legfelsőbb Tanácshoz (azonos beadvány megy majd a rendvédelmiekhez is) arról, hogy az emlékművet a törvények megsértésével emelték. Mindent telefonon intéztek, és az ügy tárgyalása során ez a felszínre került. A korrupt bíróságnak sikerült elkendőznie ezt a körülményt, de most képviselők felügyelik majd az ügyet, és úgy gondolom, hogy sikerül törvényes úton eltávolítani ezt a helytelen emlékművet ukrán területről. Vagyis a mi célunk a lebontása.”
Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke: „A Vereckei-hágó a magyar történelmi tudat idiómája, amely semmilyen módon nem sérti Ukrajnát. (…) Sajnos ezt nem sikerül megértetni ellenfeleinkkel a politikai kultúrában és az alapelvekről vallott nézeteinkben mutatkozó éles aszimmetria miatt. Azonban a két jószomszédi kapcsolatokat ápoló ország között magasabb szintű sémáknak kell érvényesülniük. (…) Magyarországon felavatták Tarasz Sevcsenko és a holodomor áldozatainak emlékművét, Ukrajna pedig a magyar emlékművet a Vereckei-hágón. És ha Magyarországon senki sem emel kezet az ukrán emlékművekre (…), ugyanígy kellene lennie Ukrajnában is. Amennyiben mégis történnek hasonló incidensek, ott van a büntetőjog elementáris logikája: amennyiben az állam büntetlenül hagy egy bűncselekményt, azzal jelzi a bűnözőknek, hogy továbbra is hasonló szellemben cselekedjenek. Meggyőződésem, hogy Ukrajnának szigorúbban kellene viszonyulnia az ilyen megnyilvánulásokhoz, ellenkező esetben ez csak elmélyíti a problémát. Ezek nem üres szavak. Hiszen még az emlékmű felgyújtása után is volt néhány újabb próbálkozás az összefirkálására és a megrongálására. Ezen kívül Beregszászban ismeretlenek felgyújtották szövetségünk irodáját. Hasonló eseményekre lehet számítani a jövőben is, mivel ilyen a radikálisok taktikája. Mit tehetünk ebben a helyzetben? Kérvényeket írunk a rendvédelmi szerveknek, várunk a reakciójukra, s úgy teszünk, mintha jogállamban élnénk, polgári társadalommal…”
Kárpátalja.ma