Bízhatunk-e az egészségügyben?
Manapság egyre több panaszt hallunk az egészségügyi létesítményekkel és ellátással kapcsolatosan.
A nemtörődömség, a méltatlan körülmények jellemzik ezen intézményeket. De addig fel sem fogjuk igazán ennek negatívumait, míg saját bőrünkön nem tapasztaljuk az orvosok hozzá nem értését és tanácstalanságát. Természetesen nem lehet mindenkit egy kalap alá venni, hiszen vannak nagyszerű szakembereink is, azonban nagyon sok a rossz tapasztalat.
A minap egy házaspár kereste fel oldalunkat azzal a kéréssel, hogy szeretnék megosztani olvasóinkkal kórházi „élményeiket”. A beteg gyermekükért való küzdelem miatt folyamodtak ehhez a megoldáshoz.
„Két hónappal ezelőtt felhívtak az óvodából, hogy a négyéves gyermekünk lázas és köhög. Azonnal hazavittük, s adtunk neki gyengébb lázcsillapítót és köhögés elleni gyógyszert, amely egy ideig segített is. De ismét hirtelen hőemelkedése volt a gyermeknek, míg végül 40 fokos lázzal vittük a körzeti orvoshoz, aki szirupokat és vitamint írt fel. A gyermek rendesen szedte a gyógyszert, de a láz mégis megmaradt. Nem tudtuk, mitévők legyünk, ezért úgy terveztük, hogy elvisszük Munkácsra kivizsgálásra. A betegség azonban megelőzött minket, mert két héttel ezelőtt vasárnap reggel a fiúnkat köhögési roham fogta el, a mellkasát fájlalta, fuldoklott. Talán tíz percen múlott az élete. Azonnal mentőt hívtunk, s bevitték a beregszászi kórház intenzív osztályára, ahol rögtön lélegeztető gépre kapcsolták és infúziót adtak neki. Még aznap hívtak Munkácsról egy szakembert, aki délutánra meg is érkezett. A gyerek azonban nem volt szállítható állapotban, mert nem volt lélegeztető gép a mentőautóban, s anélkül pedig nem vihették. Így itt maradt Beregszászban. A kisfiú szerdára került szállítható állapotba, de akkor már innen nem akarták kiengedni. Arra hivatkoztak, hogy a munkácsi kórház gyermekosztályán nincs hely. Mi ebbe nem nyugodtunk bele, így telefonálni kezdtünk. S mint később kiderült, helyesen cselekedtünk. Volt hely Munkácson. Szerda délután vittük el, s most a pulmonológiai osztályon fekszik.
Még itt Beregszászban egy magyar orvosnő is megerősített szándékunkban, hogy Munkácsra kell vinni a gyermeket: »Vigyék minél hamarabb Munkácsra, mert nem tudjuk, mi a baja, itt nem tudunk rajta segíteni«. Ekkor már sürgetni kezdtük, hogy minél hamarabb vigyük el innen a fiúnkat. A papírokat kezdtük intézni, de minduntalan falakba ütköztünk. A leggyakoribb kifogás az volt, hogy nem fogadják Munkácson, mert nincs hely. Én azonban tudtam, hogy van, mert ahogy mondtam, ismerősök segítségével utánajártam. Végül nagy nehezen kiírták a gyermekünket és szerda este átszállították Munkácsra.
Pontos diagnózist azonban még most sem tudtak adni: Beregszászban kétoldali tüdőgyulladásra gyanakodtak, s eszerint kezelték. Munkácson azt mondták, hogy születési rendellenesség van a bal tüdején, a jobb tüdejét pedig vírus támadta meg. Erről a rendellenességről mi nem tudtunk, s Munkácson is csodálkoztak, hogy ezt eddig Beregszászban miért nem vették észre.
Így ma sem tudjuk, hogy milyen betegsége van a gyermekünknek. Kérdésünkre azt a választ kaptuk, hogy a munkácsi sebész két hét múlva jön vissza a szabadságról, s majd ő dönti el, hogy kell-e műteni a gyermeket vagy sem. De vajon mire fogják műteni, ha nem tudják pontosan, mi a baja? Ezért döntöttünk úgy, hogy Magyarországra visszük kivizsgálásra. Bízunk benne, hogy ott szakszerűbb kezelésben részesül.
Egyik gyermekünkkel sem voltunk eddig kórházban, de a jelenlegi körülmények elszomorítóak. Először is a higiénia: Beregszászban négy napig volt a kórházban a kisfiúnk, s ezalatt nemhogy mosakodásra, de még kézmosásra sem volt lehetőség. Nedves ruhával törülgettük meg minden nap. Ennyi volt a tisztálkodás. Munkácson már kicsit jobb volt a helyzet. Ott a mellékhelyiségben volt víz, kézfertőtlenítő, törülköző. A különbség hatalmas, pedig egy megyén belül vagyunk.
Továbbá a bánásmód: Beregszászban a gyermekek számára intenzív osztály nincs. A kisfiúnk össze volt zárva a felnőttekkel. A mi gyermekünkhöz többek között szúrt sebbel kezelt beteget is tettek, aki őrjöngött, s a gyermek ettől meg volt rémülve. Megkérdeztük azt is az orvostól, hogy milyen ételt hozhatunk. Megvonta a vállát és annyit felelt, hogy »mit bánom én…« Nem beszélve arról, hogy a kérdéseinkre nem válaszoltak. Négy napig kezelték a gyermeket úgy, hogy nem voltak biztosak a betegségében. Ráadásul, amikor vasárnap a mentővel bevittük a fiúnkat a kórházba, mi, szülők kerültünk a középpontba. Azzal vádolt meg minket az orvos, hogy kiéheztettük a gyermeket és elhanyagoltuk, holott rögtön vittük a körzeti orvoshoz, ha valami baja volt.
A fenti körülmények okot adnak arra, hogy féljünk ide hozni a gyermekünket. Ha nem lépünk fel erélyesebben és visszük innen a fiúnkat Munkácsra, talán sokkal rosszabb lenne a helyzet. Már tudjuk, hogy nem szabad mindent az orvosra hagyni, hiszen hangzatos szakszavakkal, laikusok számára néha érthetetlenül magyarázza el azt a problémát, amelyet még ő sem tud pontosan.”
A fenti eset egy újabb bizonyítéka az egészségügyi intézmények nem megfelelő működésének. A kenőpénzre váró orvosok nemtörődömsége és gyenge szakmai felkészültsége pedig még mélyebbre süllyeszti a színvonalat. Egyre több hasonló panasszal szembesülünk, egyre többen érzik a szakszerűtlen ellátás következményeit. Ezért történhet meg az, hogy az ország lakosságának már közel 90 százaléka nem bízik az ukrán egészségügyben, és ez mindaddig így marad, míg nem történik pozitív változás ezen a területen.
Gál Adél
Kárpátalja.ma