Tiszapéterfalván nem indul ukrán osztály

Néhány nappal a tanévkezdés előtt érkezett a jó hír Tiszapéterfalváról, hogy a helyi magyar középiskolában idén előreláthatóan nem indul ukrán tannyelvű első osztály. „Minden jel arra vall, hogy bár tavaly nem tudtuk megakadályozni az ukrán első osztály elindítását, idén nem kerül rá sor ismét – jelezte lapunknak Virág László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség helyi alapszervezetének elnöke.
– Ezúttal, hála többek között Seres János esperes úr közbenjárásának is, az iskolába készülő kicsinyek szülei néhány kivételtől eltekintve eleve nem ukrán osztályba kérték csemetéjük felvételét, aki pedig mindenáron ukránba akarta járatni a gyermekét, inkább a környező települések valamelyik iskolájába íratta be.”

A hír nyomán Seres Jánost, a Kárpátaljai Református Egyházkerület Máramaros–Ugocsai Egyházmegyéjének esperes-lelkészét arra kértük, hogy ossza meg gondolatait az iskolaválasztás kérdéséről olvasóinkkal.

– Miként történt, hogy lelkipásztorként felkarolta a magyar oktatás ügyét?

– Istentől kapott küldetésemnek tartom, hogy a településen, ahol lakom, mindent megtegyek azért, hogy azok a gyerekek, akiket az Isten ránk bízott, magyar nyelven olvashassák a Bibliát, magyarul tanuljanak, hiszen az alapokat lerakni csak anyanyelven lehet. Sajnos, az utóbbi időben több próbálkozás is volt a településünkön ukrán osztály indítására a magyar iskolában. Természetesen felkerestem a szülőket, s tájékoztattam őket mindazokról a negatívumokról, amelyekkel számolniuk kell, amennyiben ukrán osztályba íratják gyermekeiket. Elsősnek lenni amúgy sem könnyű, nagy kihívás minden apróság számára, különösen napjainkban, amikor a gyerekeknek olyan zsúfolt tantervekkel kell megbirkózniuk, amilyenekre a korábbi években nem volt példa. Ezeknek a kihívásoknak megfelelni anyanyelven is komoly feladat a gyerekek számára, hát még idegen nyelven. Nagyon fontosnak tartom, hogy a szülők megértsék: a gyerekeknek az a legjobb, ha anyanyelvükön kezdenek el tanulni: írni, olvasni, megismerkedni azoknak a költőknek és íróknak a munkásságával, akik nemzetünk szempontjából irányt mutatnak a számunkra.

– Ki kezdeményezte ukrán osztály nyitását a Tisza­péterfalvai Középiskolában?

– Ezt pontosan nem tudnám megmondani, de látni kell, hogy valahányszor megpróbálják félrevezetni a magyar szülőket az iskolaválasztással kapcsolatban, sajnos, mindig akadnak, akik meggondolatlanul engednek a felszólításnak, a nyomásnak, és úgy gondolják, hogy ebben az országban a gyermekeiknek valóban az lesz a legjobb, ha ukrán osztályban vagy ukrán iskolában tanulnak.

– Ezúttal miként sikerült elhárítani a veszélyt?

– Mivel mind a négy gyermekünk a Tiszapéterfalvai Középiskolában kezdte tanulmányait, néhány évvel ezelőtt a szülők megválasztottak a szülői tanács elnökévé, s e tisztséget szeptember 1-jéig töltöm még be, miután a negyedik gyermekünk szeptember 1-jétől már a Péterfalvai Református Líceumban folytatja tanulmányait. Amikor megtudtam, hogy az iskolában értekezletet tartanak a leendő elsősök szüleinek, elmentem a találkozóra, bár nem kaptam meghívást. Az igazgatónő meg is lepődött, amikor meglátott, de tisztségemnél fogva nekem ott helyem volt, így részt vettem a gyűlésen. Természetesen nagyon lelkesen beszéltek azon a találkozón az ukrán tannyelvű osztály indulásáról. Amikor az igazgatónő mindent elmondott az előnyökről, magam is szót kértem, s megosztottam a szülőkkel azoknak a szomorú tapasztalatait, akik a maguk idején az ukrán iskolát választották, de azóta megbánták a döntésüket.

– Mivel tudja elgondolkodtatni az ukrán osztályt fontolgató szülőket?

– Volt alkalmam elbeszélgetni olyan emberekkel, akik magyarként ukrán iskolát végeztek. Őszintén elmondták, hogy számukra nem létezik Sevcsenko, de Ady Endre neve sem jelent semmit. Az ilyen ember tulajdonképpen hontalanná válik: nincsenek gyökerei, nem tudja, honnan jött, hová tart.

Nagyon sok szülő felkeres, és őszintén elmondja, hogy bárcsak hallgatott volna a szavamra öt vagy hat évvel ezelőtt, mert megbánta, hogy ukrán iskolába íratta be a gyermekét, belátta, hogy akkor nem jól döntött. Idővel sokan ki is veszik az ukrán iskolából a gyerekeiket, de nem tudják, hogyan pótolhatnák a sokéves mulasztást.

Azoknál az ukrán iskolába járó magyar gyerekeknél, akik hozzánk, a református gyülekezetbe járnak hittanórára, bizony sokszor azt kell látnunk, hogy nem tudnak írni-olvasni, számolni sem nagyon, és elemi fogalmakkal nincsenek tisztában. Az egyik gyerektől például megkérdeztem, hogy milyen lesz másnap az első órája az iskolában, de nem tudta megmondani magyarul a tantárgy nevét, nem tudta, mi a природознавство (természetrajz – a szerk.) szó magyar megfelelője. Arról sem tudott semmit sem mondani, hogy mit tanulnak ezen a bizonyos természetrajz órán. Mi lesz az ilyen gyerekből? Milyen jövőre számíthat? Hogyan lehet így nemzetet, jövőt építeni?

Miután elmondtam ezeket a negatív példákat a szülőknek, arra kértem őket, gondolják meg, mit tesznek. Ha szeretik a gyermekeiket, ha jót akarnak nekik, mindenképpen magyar osztályba írassák őket, hadd tanulja meg a gyerek magyar nyelven, az anyanyelvén az alapokat. Később természetesen meg kell tanulnia az ukrán nyelvet is, és szükség esetén az államnyelven kell majd folytatnia a tanulmányait, ez azonban nem jelent leküzdhetetlen akadályt. Gyermekkoromban még az orosz nyelvet tanultuk az iskolában államnyelvként, de a magyar általános iskola elvégzése után a fémipari technikumban tanulhattam, s bár az első év nehéz volt, megbirkóztam a feladattal, mert mindent, amit megtanultam magyarul, le tudtam fordítani orosz nyelvre, idővel megértettem az orosz nyelvű tankönyveket is. Hála Istennek, nagyon sokan vagyunk, akik magyar iskolába jártunk, de megtanultuk az ország nyelvét, s helytállunk a mindennapi életben.

– Véleménye szerint miként lehet elkerülni ezt a gyermekeinkre leselkedő csapdát?

– Úgy gondolom, akkor tudjuk elkerülni a csapdát, ha minél többen vagyunk, akik előre látunk, nem csak a pillanatnyi előnyöket nézzük, amikor a gyermek jövőjéről van szó. A szülők széleskörű tájékoztatására, felvilágosítására van szükség annak érdekében, hogy pontosan tudják, mi a legjobb a gyermekeik számára. Ezért is gondolom úgy, hogy nekünk, értelmiségieknek, lelkipásztoroknak, tanároknak, akik ezt megértettük, Istentől kapott küldetésnek kell tekinteni, hogy imádkozva minden tőlünk telhetőt megtegyünk Isten igéjére figyelve: „De mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsidók 10:39). Ne adjuk fel magyarságunkat, iskoláinkat, kultúránkat, évszázados értékeinket! Vállaljuk fel Isten segítségével küldetésünket, azt a nehezebb, de mégis megmaradásunkat biztosító utat, hogy magyar tannyelvű iskoláink, egyházaink, nemzetünk itt Kárpátalján tovább élhessenek!