Ha nem tudok Istenre figyelni

 „Csendesedjetek el és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten.” Zsolt 46,11

 „Jó csendben várni az Úr szabadítására.” JSir 3,26

Tudom, hogy Ő az Isten, hiszem, hogy Ő az Úr, aki mindent megtehet, mégsem vagyok képes igazán Rá figyelni, bízni Benne a saját életemet illetően, vagy meghallani a hangját. Érezted már így magad? Sajnos én igen. Nagyon nehéz és furcsa helyzet ez; mikor az ember csupán az eszével hisz, de a szívével nem igazán. S hiába keresi, kutatja Isten jelenlétét, szavát, vezetését, nincs sehol. Nem látszik, nem hallatszik, nem elérhető. Pont, mikor a legnagyobb szükség lenne Rá… Ezt az állapotot azok a válságok idézik elő az életünkben, melyek igazán nagyok, embert próbálóak, s melyek vagy régóta növekedtek már, s egyszer csak elviselhetetlenné duzzadtak, vagy hirtelen, nagyon intenzíven szakadtak ránk. Amikben küzdöttünk, helyt álltunk, kitartottunk, keresztyénhez illően, hittel, türelemmel, szeretettel, de a probléma nem oldódott meg, s közben mi érzelmileg-lelkileg elfáradtunk, kiégtünk, összezavarodtunk, erőnk végéhez értünk. Imádkozunk, de nem érkezik válasz. Szeretnénk útmutatást Istentől, de közben azt tapasztaljuk, hogy képtelenek vagyunk Rá figyelni, mert már ahhoz sincs lelki energiánk. Mit lehet ilyenkor tenni? Ha még azért is vádolom magam, mert lám, milyen hitetlen vagyok, az csak a nyomorúságomat növeli, és nem visz előrébb. De kell, hogy Istennek legyen véleménye, ötlete, megoldása minden nyomorúságos helyzetemre, hiszen Ő az Isten! Nem tudom, ti hogy vagytok vele ilyen helyzetekben, de elmondom, én mit csinálok ilyenkor.

1. Támaszkodom kicsit a hit „tudatos” részére. Bármit is érzek, mondogatom magamnak: hiszem, hogy az Úr lát. Az Úr szeret. Az Úr bármire képes.

2. Engedem, hogy „lehúzzon az örvény.” Állítólag, ha örvénybe kerül az ember a vízben, nem szabad kapálóznia, hanem nagy levegőt véve, teljesen el kell lazítania minden izmát, és engedni, hogy az örvény lehúzza egészen a legaljáig, mert utána az örvény forgása feldobja ismét a felszínre, kifelé magából, s azt a pillanatot elkapva van esély a megmenekülésre. Ezért nem próbálom „tartani magam”. Engedem magamnak átélni, megélni a nehéz érzéseket, kimondva, időnként kiénekelve, ordítva őket.

3. Felhívom a legközelebbi barátaimat, és imatámogatást kérek tőlük. Tudom, hogy ők nem felejtik el, és tényleg imádkozni fognak értem! S már maga az a tudat is, hogy ha én nem is tudok igazán, hittel imádkozni a helyzetemért, vannak, akik igen, óriási megnyugvást jelent.

4. Minden lehetőséget megragadok az apró örömökre, önmagam támogató barátjává válva. Magammal beszélgetve, valahogy így: „Nézd, Edina, milyen szép az a lepke! Érzed, milyen jó a levendula illata? Igyál meg egy jó kávét, tarts 10 perc szünetet! Nyugodtan megengedheted magadnak azt a 2 gombóc fagyit, most szükséged van rá!”

5. Csendben várok.  Miután az érzések kitombolták magukat bennem (a dühtől a keserűségen és csalódáson át a reménytelenségig), lecsendesül a lelkem – sokszor magától is. Ebben a csendben pedig csak várok. Nem keresem jobban Istent, mint azelőtt, és nem leszek képes továbbra sem jobban figyelni Rá, de várok, hogy egyszer csak szóljon úgy, hogy halljam, jöjjön úgy, hogy lássam.  Sokszor ez a csendes várakozás már önmagában is hoz egyfajta békességet a szívembe. Jó csendben várni az Úrra. S Ő előbb-utóbb jönni fog.

Dancs Edina

Forrás: TeSó blog