A háború hangjai
Itthon. Megváltozott a veszélyre figyelmeztető légiriadós hang a településen. Rövidebb ideig szirénáznak, ami jó, de a narrátor is változott. Egy férfihang váltotta a női elődjét.
A rövidebb szirénázásnak örülök, az éteri, apokaliptikus hangulatot teremtő, valószínűleg világháborús időkből ránk maradt női hangot hiányolom. Egészen megkedveltem, már amennyire lehet ilyen kijelentést tenni háború, valós veszély idején.
Egyéb változás is történt – új „ébresztőórát” kaptunk. Az áldozatokra emlékeztető egyperces néma csendet órakattogás imitálja. A falu összes kutyája biztosítja vonyításával a kíséretet, élükön a németjuhászainkkal. Ezután felcsendül a himnusz, de a kutyák továbbra sem törődnek a pillanat szentségével.
Mindig szerettem Verbickij szerzeményét. Kölyökként a focimeccsek vagy a Klicsko-fivérek bokszmérkőzései előtt rendre megdobogtatták a szívem a dallamok. A katonatemetések óta az emelkedettség helyét mély szomorúság váltotta fel. A nap nyitányaként hallgatva a szomorúságomat karon fogja a szorongás, átöleli némi nosztalgia, majd jól elgáncsolja a bizonytalanság. Mi lesz így? A végóránkat kell jelentse a nemzeti identitás erősítése? Feláldoznak minket a nagypolitika oltárán? Mennyivel módosítják a belső működésünket, akik jöttek? Kik maradtak? Maradunk? Én meddig vagyok itt itthon? Egyáltalán mondhatom-e még azt, hogy itthon vagyok? Mondom.
A gyereket tízkor húzom ki az ágyból, a nyolcas ébresztés még mindkettőnknek korai. Egyelőre csak engem ver fel a hangosbemondó, a légiriadó jelzése viszont számára is idegen. A hátborzongató női hanghoz szokott, így az újítás rendre felriasztja. A kijevi áldozatokra gondolok. A gyermekeiket sirató szülőkről közzétett videókra. Szitkozódom. Vinné el az ördög az összes háborút indító, szító és fenntartó pokolfajzatot.
Pallagi Marianna
Nyitókép: Kárpátalja.ma