Széchenyik nélkül optimistán

Az elmúlt napok egyik legfurcsább sajtószereplését Nesztor Sufrics, a kárpátaljai származású, hírhedt hatalompárti politikus produkálta.

Interjújában számos elgondolkodtató és szórakoztató kijelentésre bukkanhat a türelmes olvasó, amennyiben hajlandó átrágni magát a laposabb részeken. Egy kárpátaljai számára nyilván azok a részletek a legérdekesebbek, amelyek a nyilatkozó identitására vonatkoznak.
Az ellenzéki Ukrajinszka Pravda (UP) portálnak adott interjú apropóját napjaink egyik legtöbbet vitatott témája, az Oroszország által kitalált posztszovjet vámunió és az európai integráció közötti ukrán hezitálás kérdése adta. Sajtóhírekből ítélve a hatalompárti Sufrics ebben a konfliktusban határozottan a keleti integráció mellett állt ki, amit sokan úgy értékeltek, mintha a volt szociáldemokrata politikus, a Putyin ukrajnai képviselőjeként emlegetett Viktor Medvedcsuk közeli barátja szembe ment volna Viktor Janukovics ukrán elnökkel.
Keleti választását motiválva Sufrics egyebek mellett ezeket mondta az UP-nak: „Én is kárpátaljai lakos vagyok. Mi tudjuk, mit jelent Ausztria-Magyarországban lenni, Szlovákiában lenni és a Szovjetunióban lenni. Bennem mindig felmerül a kérdés: miért kell nekünk most egyesülnünk azokkal, akikkel nem tudtuk ezt megtenni 500, ha nem 1000 év alatt? Hiszen nekünk valamennyi területi és katonai konfliktusunk a szomszédos országokkal volt, amelyek beléptek az Európai Unióba és a NATO-ba. Ellenük pedig mindig a volt Szovjetunió ugyanazon népeivel védekeztünk”.
Ritkán találkozik az ember történelmünk ennél alaposabb félremagyarázásával. Sufrics úgy tekint Kárpátaljára, mintha a régió az idők kezdete óta önálló egység lett volna, amely egy idegen tengerben igyekezett megőrizni ukrán-szláv identitását. Már önmagában a „Mi tudjuk, mit jelent Ausztria-Magyarországban lenni, Szlovákiában lenni és a Szovjetunióban lenni” kijelentés is valóságos „gyöngyszem”, hiszen köztudott, hogy a Monarchia idején Kárpátalja mint régió még nem létezett, arról nem is szólva, hogy később sem volt soha Szlovákia része.
Az viszont igaz, hogy mi ruszinok, magyarok egyaránt jól tudjuk, mit jelent „a Szovjetunióban lenni”. Húsz évvel ezelőtt, a kommunista birodalom bukásakor még tökéletesen egyet is értettünk abban, hogy Kárpátalja nem jószántából vált a gonosz birodalmának részévé, s hogy Európában van a helye. Csak később jelentkeztek az efféle „megvilágosodott” politikusok, mint amilyen Sufrics is, akik most megpróbálják elhitetni a „feledékenyekkel”, hogy mi mindig is Kelet-Európához tartoztunk, nekünk Moszkva oldalán a helyünk.
Még az ellenzéki UP újságírója – aki aligha ismerheti különösebben jól Kárpátalját – is ráérzett a helyzet furcsaságára, mert a fentiek után megkérdezte:
„– A nagyapái, nagymamái meséltek róla, hogy kivel volt jobb: a szovjetekkel, Ausztria-Magyarországgal vagy Szlovákiával?
– Kétségtelenül egyszerűbb volt a számunkra, amikor már szláv területként azonosítottuk magunkat. Ezt a preferenciát pedig mégiscsak a Szovjetunióban kaptuk. Bár itt természetesen fel lehet vetni a ruszinság és a ruszinok önazonosságának kérdését.
– És ön ruszinnak tekinti magát?
–Nálunk a családban az emberek ruszinoknak tekintik magukat. A nagyapám ruszinnak tartotta magát. Én ukránnak tartom magam”.
Nesztor Sufrics ezen a ponton olyasmire mutat rá, amire csak kevesen: jelentős mértékben a Szovjetuniónak, a mintegy félévszázados szovjet korszaknak tudható be, hogy a kárpátaljai ruszinság-ukránság éppen úgy tekint magára, ahogyan azt napjainkban tapasztalhatjuk. A Szovjetuniónak „köszönhető” a ruszin kultúra egy jelentős részének feledésbe merülése, de ugyancsak az SZSZKSZ öröksége az a ruszin-ukrán önazonosság, amely egyértelműen Kijevre figyelmez a Kárpátok alól, még ha ez az ő eszmei Kijevük mindent összevetve máig legalább annyira az egykori szovjet tagköztársaság fővárosa, mint a mai független államé.
Önmagáért beszél az idézett interjúrészlet utolsó két mondata is: „A nagyapám ruszinnak tartotta magát. Én ukránnak tartom magam”. Nesztor Sufricsnak semmi köze az egykori ruszinok-ukránok és magyarok lakta régióhoz, ő annak a szovjet megyének a gyermeke, ahol úgy ünnepeltük május 9-ét, a győzelem napját, hogy közben a feledés homálya borult az 1944 őszén málenykij robotra hurcolt magyarokra és mindazokra (köztük ruszinokra is), akiket később száműztek a sztálini lágerekbe.
A Szovjetunió azoknak volt jó hazája, azok emlékeznek rá nosztalgiával, azok tekinthetik kiindulási pontnak a jelent illetően, akik ezért vagy azért meg tudtak feledkezni mindarról, ami a második világháború előtt és közvetlenül utána történt, meg tudtak feledkezni eredeti identitásukról. Sufrics nagypapája, aki vélhetően a háború előtt született, még „emlékezett”, így megmaradt ruszinnak, az unokája azonban már inkább ukrán, mert nem akar, vagy nem tud emlékezni. Neki egyedül a jelen Ukrajnája a fontos, abban viszont a pillanatnyi állás szerint nem osztanak lapot a ruszinoknak.
Nem volna helyes úgy beállítani a dolgokat, mintha esetünkben a múlt, a ruszinság a halálos ítéletet, az elmúlást jelentené, s egyedül az ukránná válás garantálná a jövőt, ám kétségtelen, hogy sokak számára az identitásváltás tűnik a boldogulás egyetlen, de legalábbis a legnagyobb sikerrel kecsegtető módjának. Ezen a téren nekünk, kárpátaljai magyaroknak is lehetnek keserű tapasztalataink, hiszen az asszimiláció hovatovább napi szinten érzékelhető jelenség közösségünkben.
Minap egészen véletlenül olyan társaságba tévedtem, ahová tehetős kárpátaljai magyarok csemetéi is hivatalosak voltak. Nem tagadom, alapvetően szimpatikus fiatalokkal hozott össze a véletlen, s ha a szüleikkel szemben az ember néha kritikus is politikai nézeteik miatt, nem vitt rá a lélek, hogy ezt az ellenszenvet automatikusan a gyermekeikre is kivetítsem.
Egy pohár pezsgőt szorongatva így két külföldön tanuló egyetemista beszélgetésébe hallgathattam bele. Az egyiküknek, aki – ha jól értettem – ukrán iskolában tanult, egyértelműen szláv akcentusa volt, a másik viszont úgy beszélt, olyan kifejezéseket használt, mint az elkényeztetett pesti aranyifjak, amiből arra következtettem, hogy ő viszont Magyarországon járhatott középiskolába. Most, hogy külföldön tanuló egyetemistaként szülőföldjükön találkoztak, beszélgetésük témájául tanulmányaik kínálkoztak. S miután az egyik fiú nem beszélt elég jól magyarul, a másik viszont ukránul nem értett, a magyar nyelvű párbeszéd problémásabb szakaszait a mindkettejük által jól beszélt angollal hidalták át.
Ott és akkor hirtelen Széchenyi István és a többi magyar arisztokrata jutott eszembe, mindenekelőtt azért, mert többségüknek élete során alkalma volt beutazni Európát, a nagyvilágot, s tapasztalataikat azután otthon kamatoztathatták. A hasonlóság köztük és a jelenkor kárpátaljai aranyifjai között azonban ezen a ponton véget ér. A fiúkat ugyanis nemcsak hogy nem izgatta különösebben a magyar közélet, de az est további részében főként arról beszélgettek, hogy magyar állampolgárként („természetesen” az ukrán mellett) van-e értelme brit vagy amerikai állampolgárságért is folyamodni egy jobb ösztöndíj, egyetemi állás reményében.
Talán első olvasásra nem nyilvánvaló, de ez a hozzáállás minden különbözőségük ellenére bizonyos mértékig a ruszinságot ukránságra cserélő Nesztor Sufriccsal rokonítja a fiatalokat, amennyiben mindannyian olyasvalamiként tekintenek hovatartozásukra, amelyen a pillanatnyi helyzetnek megfelelően változtathatnak. Tudom, nem volna helyes bárkit is elítélni egy-egy ilyen döntésért, különösen fiatalokat nem, hiszen azok mögött néha generációk egész sorának keserű tapasztalata húzódik meg, s Jézus különben is azt mondja: ne ítélj! Csakhogy felmerül a kérdés: ha ők nem jönnek haza, nem állnak a magyar közösség élére, nem fordítják a köz javára külföldön megszerzett tudásukat – és pénzüket, ha kell! –, akkor ki teszi meg? Lehet-e Széchenyik, Wesselényik, Andrássyk, Festeticsek, Károlyik stb. nélkül haladni a korral, jövőt építeni?
Ha rossz kedvemben vagyok, arra gondolok, hogy már csak azért sem csodálkozhatunk a két fiún, hiszen apáik ugyanazt a keletre figyelő pártot erősítik, amelynek Sufrics is tagja. Optimista hangulatomban viszont eszembe jutnak azok a kiművelt emberfők, akik az egyetem, a doktori iskola elvégzése után, minden rájuk váró nehézség ellenére igenis hazatérnek Kárpátaljára. Még akkor is hazatérnek, ha az ukrán állam arra sem veszi a fáradtságot, hogy diplomáikat, okleveleiket elismerje. Talán. Egyszer. Majd ők.