Amikor már mindent hallottál…

A lelkész kinyitja a Bibliát: „Egy embernek volt két fia…” Jaj neee! Már megint a tékozló fiú? Előre tudom, hogy mire fog kifutni a tanítás. Minden létező aspektusát hallottam már a történetnek. Csak arra nincs ötletem, hogyan éljem túl a következő egy-másfél órát. Meg úgy az istentiszteleteket általában. Évtizedek óta járok templomba, mindent hallottam már, amit hallani lehetett. A példatörténeteket mind ismerem. Az igéket már együtt mondom a lelkésszel. És hát folyton vágyom valami frissre, valami életmegújítóra, de minek is… 

Ha érted és teljes mértékben átérzed, hogy miről beszélek, akkor van egy rossz hírem. Meg egy jó.

A rossz hírem az, hogy a Biblia tanítása évezredek óta nem változott és nem is fog. Az istentiszteleten tehát nem nagyon fogsz mást hallani, mint az evangéliumot. Meg hogy ez valamilyen módon kötődik Jézushoz.

A jó hír viszont az, hogy ezek az őskövület üzenetek a mai napig működnek. Az ige tud újszerű maradni, és képes olyat mondani, ami válasz egy konkrét problémára. Még harminc év után is.

Hogyan érheti el nálad is a célját, és hogy ne und halálra magad az istentiszteleteken? Mutatom, mi az, ami nekem segít:

1. Mindent tudok már – ez nagyszerű, csak itt nem a tudás a lényeg. Az ige nem informálni akar, hanem átformálni. Pál azt írja: „…az ige által megtisztítva megszentelje; így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt vagy ránc vagy bármi hasonló.” (Ef 5,26-27). Isten szava tisztít, megszentel, bátorít, tanít, fedd, jobbít, igazságra nevel, hogy én, az Isten embere tökéletes és minden jó cselekedetre felkészített legyek. Ha tehát nem azok az igék keringenek körülöttem, amiket nem hallottam még, akkor valószínűleg azokat kapom, amiket nem hallottam meg. 
2. Alázat nélkül nem jutok sehova. Be kell látnom, hogy messze nem vagyok tökéletes, égető szükségem van Isten vezetésére, mert van baj velem, nem is kevés. Szükségem van hajlandóságra, hogy akarjak foglalkozni a hiányosságaimmal, vakfoltjaimmal. Meg nyitottságra, hogy meghalljam, mit mond a Lélek – nemcsak a gyülekezetnek általában, hanem személyesen és konkrétan nekem. 
3. Nem a saját kívánságaim szerint gyűjtök magamnak tanítókat. És főleg nem írom le előre se az igehirdetőt, se az igehirdetést. Ez nem egy színház, ahol elvárás a megfelelő minőségű műsor, hanem inkább javítóműhely vagy kórház. Nem baj, ha egy ponton elkezdem kényelmetlenül érezni magamat, mert rájövök, hogy a jelenlegi állapotom némileg eltér Isten tervétől. Cserébe érteni fogom, hogy merre van az előre. Ez pedig teljesen független attól, hogy ki tanít és mennyire felkészült, hogy kényelmes-e a pad, ami alattam van, vagy hogy milyen emberek ülnek mellettem.
4. Úgy venni az igét, mintha először hallanám… és mintha utoljára! Ez nagy harc. Amikor egy sokszor idézett ige megszólal, önkéntelenül belém villannak a korábbi ismereteim. Na ezt az automatikát tudatosan ki kell kapcsolni! Isten szava mindig személyre- és helyzetre szabott. Ugyanannak az igének is rengeteg olvasata létezik attól függően, hogy milyen okkal, milyen célból hangzik el. Ahhoz, hogy megértsem az éppen aktuális üzenetet, el kell vonatkoztatni a korábbiaktól.
   Az is segít, ha úgy megyek be egy alkalomra, hogy talán ez Isten utolsó üzenete a számomra, akkor nagyon figyelek. Nem tudom, mit hoz a holnap: úgy fogadom hát az igét, mint ha tényleg ez lenne az utolsó lehetőségem.
5. Keresem az ige helyét az aktuális helyzetedben! Van egy ígéretünk, ami így hangzik: „Mert ahogyan az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, termővé és gyümölcsözővé teszi; magot ad a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, ilyen lesz az én igém is, amely számból kijön: nem tér vissza hozzám üresen, hanem véghezviszi, amit akarok, eléri célját, amiért küldtem.” (Ézs 55,11). Isten szava termékeny, hatékony. Olyan elő nem fordulhat, hogy semmi nem szól. Az viszont lehetséges, hogy ami elhangzik, az csak valamivel később fog értelmet nyerni. A Szentlélek a legmegfelelőbb időben előhozza majd a mélységek kincseit. Én csak átengedem magamon az üzeneteket, forgatom magamban, míg valamelyik be nem kattan a helyére.
6. Jegyzetelek. Könnyebb figyelni, ha vadászom a rögzítésre érdemes gondolatokat, kifejezéseket, meg az igehelyeket, amiknek utána lehet olvasni. Leírom a hallottak kapcsán felmerült kérdéseimet, ötleteimet, esetleg a válaszokat, amiket a kérdéseimre kapok. Nem feltétlenül baj, ha közben elkalandozik a figyelmem – valamikor pont így jut el hozzám a nekem szánt üzenet. Szeretek jegyzeteket készíteni és később visszaolvasni, segít, hogy összeálljon a kép. Különösen akkor, ha csak hónapokkal később válik aktuálissá az adott téma.
7. Ima előtte, közben, utána. Az istentisztelet nem csak egy kiselőadás, hanem találkozás Istennel. Van lehetőség a reagálásra. Mondjuk nem úgy, hogy visszabeszélek a lelkésznek vagy hangosan hallelujázom, mert ezt a mi kultúránkban nem veszik jó néven. Viszont csendben tudok imádkozni: elkérni a szükséges vezetést; megköszönni a kapott felismeréseket; segítséget kérni az engem érintő problémában; közbenjárni a lelkészért és/vagy a testvérekért, akik mellettem ülnek; szolgálatra jelentkezni, ha felismerem, hogy adott témában van feladatom.

A felsoroltakon kívül számos jó gyakorlat van még. Ha neked is van a tarsolyodban ilyen, örülnék, ha megosztanád velünk.

Részemről csak még egy harmincéves tapasztalat: vannak mennyillatú időszakok, amikor a falból is áldás árad, és megállás nélkül érkezik az isteni szó; meg vannak szárazabb periódusok, amikor mindenért küzdeni kell. Ez utóbbinál a legjobb módszerem a jákobi csökönyösség: „Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz!” Vagy mint a kánaáni asszony: rácuppanok Jézusra, egyre csak megyek utána és kiáltozok, míg válaszra nem bírom a megváltás Urát.

Egy a lényeg, egy a fontos: nem beletörődni, hanem kérni, keresni, zörgetni a végsőkig – mert nincsen Isten nélkül segítség és üdvösség.

Olasz Tímea

Forrás: teso.blog