A vesztfáliai rendszertől az ismeretlen jövőig
2013. szeptember 14-én nagyszámú hallgatóság gyűlt egybe a KMKSZ Nagyszőlősi Középszintű Szervezete és Városi Alapszervezete székházban, hogy meghallgassák Kovács Miklósnak, a KMKSZ elnökének, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanárának A nemzetközi viszonyok működésének logikája című előadását.
Az előadó felvázolta az egymást váltó geopolitikai rendszereket. Kifejtette, jelenleg egypólusú világrendben élünk, az Egyesült Államok az egyetlen szuperhatalom, ám a közelmúltban – Szíria kapcsán – látványos diplomáciai vereséget szenvedett, ami arra utalhat, hogy gyengülőben van az USA hatalmi pozíciója. Az előző rendszer kétpólusú világrend volt, mely a II. világháború végétől 1989–1990-ig határozta meg a nemzetközi politika alakulását. Volt két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió, s viszonylag átlátható volt a rendszer, ki lehetett számítani, milyen politikai mozgások várhatók egy-egy nemzetközi konfliktus esetén. Ezt megelőzően, a két világháború között afféle fegyverszünet volt, míg a harmincéves háborút 1648-ban lezáró vesztfáliai békétől az első világháborúig az ún. vesztfáliai rendszer határozta meg a nemzetközi viszonyok alakulását, több mint kétszáz éven át.
A harmincéves háború az első összeurópai katonai konfliktus volt, mely nagyon erős felekezeti motivációval bírt, s akkora pusztítást hozott magával, amilyenre a II. világháborúig nem volt példa. A vesztfáliai békével megszülető vesztfáliai rendszer alapvető jellegzetessége volt az ejus regio cujus religio (akié a terület, azé a vallás) elvének, valamint az államok szuverenitása elvének a kimondása. A szuverén államok dönthették el, hogy a saját területükön melyik legyen az uralkodó vallás, melyek legyenek a bevett felekezetek. Ezzel együtt megjelent a nacionalizmus, mely a vallási hovatartozásnál fontosabbnak tartotta, tartja a nemzeti hovatartozást, a vallási lojalitásnál a nemzet iránti lojalitást. A nacionalizmus tulajdonképpen szekularizált vallás, mely az államot tette szentséggé.
A vesztfáliai rendszer fontos eleme volt az erőegyensúlyra való törekvés. Ha az egyik nagyhatalom túlságosan megerősödött, a többiek összefogtak ellene. Így például akkor, amikor I. Napóleon európai hegemóniára törekedett, egyik katonai szövetség a másik után jött létre ellene, s a sokadik koalíciónak végül sikerült is legyőznie őt. Valamennyi koalíciót a domináns tengeri nagyhatalom, Anglia szervezte meg, mely ügyelt rá, hogy egyik kontinentális hatalom se erősödjön meg túlságosan, veszélyeztetve Nagy-Britannia pozícióit. Ám I. Napóleon leverése után a győztesek nem osztották fel Franciaországot, hanem csak visszakényszerítették a nagy francia forradalom előtti határai közé. A vesztfáliai rendszerben ugyanis az erőegyensúlyt tartották a béke zálogának, s a háborúk nem totális, hanem korlátozott háborúk voltak, amolyan „párbajok”, melyek során a hadviselő államok eldöntötték, melyikük is az erősebb, s a harcok lezárulása után a küzdő felek igyekeztek létrehozni egy új egyensúlyi helyzetet. A győztesek önmérsékletet tanúsítottak. A nagyhatalmak „elit klubjában” cinikus, de pragmatikus hatalmi játszmák folytak, s a vesztfáliai rendszer egészen az I. világháborúig működött.
Miután Bismarck porosz kancellár összekovácsolta az egységes Németországot, kijelentette, hogy a németek mindent elértek, amit el lehetett érni. II. Frigyes Vilmos német császár azonban még nagyobb hatalmi pozíciót akart elérni Németország számára, és menesztette a kancellárt, akinek ha az irányvonalát folytatják, talán el lehetett volna kerülni az I. világháborút. Az angolok tudták, hogy egyedül, sőt Franciaországgal együtt sem tudják megakadályozni Németország túlságos megerősödését. Végül is az amerikaiak hadba lépése döntötte el az I. világháborút, akik úgy határoztak: nem engedik, hogy túlságosan megerősödjenek a németek. Az Egyesült Államok azonban szakított a vesztfáliai rendszerrel, és úgy vélte, hogy erkölcsi elvek alapján kell folytatni a nemzetközi politikát. Ez a rendszer azonban nem működik. Az erkölcsös politika elve azt jelentette volna, hogy az USA az általa deklarált elvek szerint politizáljon, az emberi jogok védelmében. Ez a politika érvényesült a szocialista tábor felbomlása idején, a szovjet blokkhoz tartozó közép-kelet-európai országok és a balti államok demokratizálódásakor, illetve az I. iraki háborúban, amikor az amerikaiak megszerezték az ENSZ Biztonsági Tanácsának a felhatalmazását a Kuvaitot megszálló Irak elleni fellépéshez. A II. iraki háborút azonban már ENSZ-felhatalmazás nélkül indították meg.
Mit hoz a jövő? Nagyon nehéz megmondani. Esetleg lesznek regionális hatalmak, melyek a saját területükön rendet tartanak, és hatalmi egyensúlyt teremtenek, de félő, hogy kaotikus korszak következik, ami a lehető legrosszabb lenne.
Kérdésre válaszolva, Kovács Miklós kifejtette, miszerint Kína feljövőben van ugyan, de még nem tud egyedül kihívást jelenteni az Egyesült Államok ellen, s nincs jelentkező az USA szuperhatalmi pozíciójára. Most az amerikaiak játsszák el Nagy-Britannia korábbi szerepét, ügyelve arra, hogy ne jöjjön létre velük szemben ellenhatalom…
Az előadás után a nagyszőlősi Originál könnyűzenei együttes szórakoztatta az egybegyűlteket, majd a résztvevők átvonultak a Perényi Zsigmond Középiskolába, melynek nagytermében fellépett a Lakitelki Népfőiskola által működtetett, Lezsák Sándorné által vezetett Kösöntyű Néptánccsoport. Lezsák Sándorné elmondta, hogy a magyar kultúra ápolását tűzték ki célul, a néptáncot ugyanis meg lehet és meg kell őrizni. Kitért rá, hogy a kösöntyű egy régi ékszer volt, melyet talán a brosshoz lehetne hasonlítani, s hangot adott kívánságának, hogy életünkben a népzene, a néptánc legyen az ékszer. Ezt követően a kösöntyűsök művészi szinten előadott bodrogközi, szilágysági, kalotaszegi, valamint a Pest megyei Balkon gyűjtött táncokkal nyújtottak kulturális élményt a nézőknek. Végül pedig táncház zárta a rendezvényt.