Sütő Kálmán: Földanyánk kebelén

Szürkület van… Örök küzdelemmel
harcol az éj a hajnal kebelén.
Harmathullásban bolygom a mezőt
földanyánk hívó, áldó, hű ölén.

Mit keresek itt a hűvös tájon?
Rideg illat… fű… virág – durva gaz…
Hazug szerelem fojt, hogy ne fájjon,
ami még öl, ami könny – s nem igaz.

Ma idegen minden itt a mezőn,
borongós álom űzi lelkemet.
Kalászhullámos zúgó tengerén
bánatvirágok szirma lengedez.

Mi itt sűrűbb: a könnyár szememben,
mely kiutat mégis oly ritkán nyer,
vagy a zöld fu leomló harmatja,
amit lábam könyörtelen lever?

Minden cseppben ősi élet csillan
lenyűgözőn, szívtépő sejtéssel.
Bágyadt szirmok bódító illata
föld felé vonz hideg öleléssel.

Ős vagyok itt, mindennapos vendég,
robotos élet marja napjaim.
Nem ismertek? Sorsom a tiétek,
tavaszmúlás, őszbe felsajgó kín.

Beteg reményem űzve andalít,
lelkiismeretem mered reám:
„menned kell, élet bolygó vándora…”
Elvérzik szívem földanyánk szaván.

Rokonpor keblem vad ugarmező,
elhintett magom mélyre temetve;
ősz-dér hullás, tél-vihar emészti.
Csírába fúl, nem lesz kikeletje.

Hervadás árnya őrli fel színét,
egére fájdalom felhője száll:
fajtám égő kínja, jaja marja
s szívem vérében fürdő napsugár.

Emberméhek dúlnak méz-szirmain
s pogányul zúzzák – horpadni – keblem.
Vasekéje a megtagadásnak
hasogat, vág könyörtelen bennem.

Elborulva omlok zsámolyodra,
szívem verése dobban meg veled.
Az én imám: lelkem fohászba tör
s átérezem szent együttlétedet…

…Szürkület volt… Harmatozás… S a nap
feltörő fényén fürdött kebelem.
Jövőbe sóvárgó szem mered rám.
Leborulok… A múltat temetem…

1932