A nap verse: Füzesi Magda: Útkeresőben

„Uram, utálni nem tudom világod,
de indulhatok, amikor kívánod…”
(Áprily Lajos: A csavargó a halálra gondol)

Belebújtam az alkonyatba,
alagutat ástam az almafába,
gyökereiből szívtam
a tavaszig érő életet.

Arcul csapott egy rózsaág,
mert összeziláltam
a megfagyott kertek
szép nyugovását.

Ki vagyok én?
És a tetszhalott tél
meddig emészti
a felcicomázott
őszi vidéket?

Mert elmegyek, el e világból,
Isten jelére,
de addig
megkeresem azt a mezőt,
hol boldog a lélek, ki benne pihen…

Aztán csak álltam,
a szürke ég már összeért a tájjal,
egyenes törzsű fenyők riogattak.

Honnan való bennem e rémület?
… a tölgyek rokonának lenni?
Nyárfák haját lobogtatni?

Akácok selymét simogatni?
Tépni hársvirágot,
katángkórót, orgonaágat…

Az Olt tükrében
sohasem látott büszke tekintet:
„Ez a világ nem testálódott…”
Fejüket rázták a vén remeték,
és valami
végtelen elszántság
szikrázott a tiszta mezőkön,
fel, egészen a Hargitáig.

Forrás: kmmi.org