Szabó Magda: Ha meglelted a magadét

Te, aki bőtőgyű hegyeket,

idegen egeket álmodol,

s a csúcson, ahol mindig fúj a szél,

egy házat valahol,

és idegen tavakat, jó szagokat,

jó szavakat,

ideges vonatot, amely valami parton

zakatol,

ébredj fel! Nem hallod magad?

Álmodban zokogol.

Álmodban azt kérded: Meddig? Mikor? Ébredj fel s válaszolj:

valamikor,

ha te már nem te vagy,

csak a csont, csak a por.

Nemcsak gonosz és eszelős

szigorú is ez a világ:

tigris hátán a karcsú csíkok

iszonyú kategóriák.

Te meglelted a magadét,

mit vergődöl hát, buta hal?

Mit bizonygatod: nem vagy még öreg,

és nem lehettél fiatal,

hogy csak füst voltál, imbolyogtál,

láng voltál, nem lobogtál,

kormoztál, összerogytál,

a földön fodorodtál,

így éltél esztelen.

Mért élnél hasztalan?

Gyertya se lobog már,

mikor csak hamva van.

Isten és istenek, állatok, emberek,

fák és füvek!

Hiszen én nem magamat óvtam,

hanem az ütemet!

Minek ütöttek-vertek annyira,

hogy elpattanok most, mint az üveg?

A mindenség is szoros volt nekem.

Most tág lesz egy üreg.