Válogatás nélkül ölték az embereket 1956. október 25-én
Vörösre festette az ártatlanok vére a pesti utcát 1956 vérvörös csütörtökén, a forradalom legszörnyűbb napján, amikor a Parlament előtt százakat mészároltak le a kommunista hatalom tébolyult vöröscsillagos hóhérai. Tamási Lajos szavaival „úgy született a szabadság, hogy a pesti utcán hullt a vér”.
Nagy tömeg gyűlt össze 1956 október 25-én a Parlament előtti Kossuth téren. Az emberek az Astoriánál korábban megtartott tüntetésről érkeztek, de voltak olyanok is, akik direkt ide jöttek, hogy hitet tegyen a szabad és demokratikus Magyarország mellett.
Miközben gyülekeztek az emberek, viharos hangvételű tanácskozás zajlott a Magyar Dolgozók Pártjának közeli, Akadémia utcai székházában. A Központi Vezetőség ugyanis szovjet elvtársakkal, igazi vöröscsillagos „nagyágyúkkal” tárgyalt.
Moszkva nem kisebb személyiségeket küldött Budapestre, mint a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) afféle helytartónak szánt két különmegbízottját, vagyis Anasztaz Mikoján és Mihail Szuszlov elvtársakat. Az Akadémia utcai tanácskozáson részt vett a KGB magyarul remekül beszélő elnöke, Ivan Szerov tábornok, de itt volt Mihail Malinyin tábornok is, aki a magyarországi szovjet haderő főparancsnoka volt.
A szovjet elvtársak dörgedelmes hangú, határozott fellépésükkel elérték, hogy magyar elvtársaik a pártvezetői tisztségből leváltsák az amúgy a nép körében kiváltképp gyűlölt Gerő Ernőt, helyére pedig Kádár Jánost tegyék. A tanácskozáson egy másik személyi döntés is született: megbízták Apró Antalt, a „középületek, hatalmi központok, ha kell fegyveres harc, véráldozat árán történő megvédésével”.
Kádár és Apró kapcsolata ellentmondásos volt. Öt évvel korábban, 1951 július 9-én ugyanis Kádár a jegyzőkönyvek tanúsága szerint azt mondta a három és fél elemit végzett szabómunkásból a párt öklét jelentő ÁVH rettegett vezetőjévé lett Péter Gábornak a négy elemit végzett szobafestőből a szocialista Magyarország egyik vezetőjévé tett Apró Antalról, hogy „gyenge jellemű”. Karrierjét mindez nem törte meg, hiszen a forradalom leverése után a párt megbízásából személyesen felügyelte Nagy Imre és mártírtársainak koncepciós perét és kivégzését.
A Parlamentben aztán Apró Antal 1958. június 17-én elégedetten jelentette be Nagy Imre és három társa kivégzését, amelyet a „nép jogos elégtételének, az ellenforradalom méltó megbosszulásának” nevezett.
De térjünk vissza a véres csütörtökhöz, amelynek nehéz rekonstruálni a pontos menetét. Tény: a Kossuth téren tüntető tömeg küldöttséget választott, hogy a Parlamentben adják át követelésüket, de az Országházat védő katonák ezt megakadályozták. A tömeg közben barátkozott az oroszokkal. Az emberek beszélgettek velük, néhányan még az őrt álló harckocsik tetejére is felmásztak.
Közben az MDP ülésén tartózkodó Ivan Alekszandrovics Szerov tábornok úgy döntött, hogy személyesen is megnézi, mi történik a Kossuth téren. Testőrségét szovjet és magyar tisztek, valamint egy harckocsi adta. Amikor Szerov tábornok azt látta, hogy a tömeg barátkozik a szovjet katonákkal, a levegőbe leadott riasztólövésekre adott parancsot.
Ekkor dörrentek el az orosházi zöldparolis ávósok fegyverei is, csakhogy ők már a tömeget lőtték.
A Parlament előtt felsorakozott szovjet páncélosok erre válaszképpen a tér szemközti épületeit, a Földművelésügyi Minisztériumot és a Néprajzi Múzeumot kezdték lőni.
Miközben ropogtak a fegyverek és a golyók százszámra osztották a halált, a Báthory utca irányából megjelent egy újabb szovjet harckocsi, amely a Rákóczi-szobornál lévő embereket vette tűz alá. Itt volt a legtöbb halálos áldozat. Ez a tank már repeszgránátot is lőtt. Még akkor is tüzelt, amikor a Nádor utca felé visszavonult.
A vérfürdőt követően először a forradalmi honvédség Igazság című lapjának október 27-i számában jelent meg az az állítás, hogy a sortüzért a Földművelésügyi Minisztérium épületének tetejéről tüzelő ÁVH-sok tehetők felelőssé.
Azóta egyértelműen kiderült, hogy a Szalay Zoltán ÁVH-alezredes által irányított orosházi zöldparolis ávósok bizonyíthatóan a helyszínen voltak, és lőttek – mégpedig a tömegre. Nőket, gyermekeket, férfiakat, válogatás nélkül gyilkoltak.
A zűrzavart tovább fokozta, hogy az Akadémia-utcai pártközpont megerősítésére érkező határőralakulat tűzharcba keveredett a pártházban lévő ÁVH-sokkal és az ott tartózkodó szovjet katonákkal. Az összetűzés közben még azt a termet is belövés érte, ahol a szovjet és magyar főelvtársak tárgyaltak. Ekkor vesztette életét a pártház előtt tüntető küldöttség egyik tagja, Tóth Zoltán történész akadémikus, az ELTE Történettudományi Karának dékánja.
Sosem fog kiderülni, pontosan hány magyar ember halt meg 1956 vérvörös csütörtökén. Egy is mérhetetlenül sok lett volna, de itt akár még több százról is beszélhetünk. Mindenesetre a lövöldözés után a belvárosi kórházak megteltek sebesültekkel, a Kerepesi temetőbe pedig teherautószám szállították a holtakat.
Tamási Lajos József Attila díjas költő másnap megírta a Piros a vér a pesti utcán című versét, mely a forradalom egyik legismertebb verse lett, s a Szabad Kossuth Rádióban október 29-én fel is olvasták:
„Piros a vér a pesti utcán,
munkások – ifjak vére folyt,
– a háromszín-lobogók mellé
tegyetek ki gyászlobogót.
A háromszín-lobogó mellé
tegyetek három esküvést:
sírásból egynek tiszta könnyet,
s a zsarnokság gyűlöletét,
s fogadalmat: te kicsi ország,
el ne felejtse, aki él,
hogy úgy született a szabadság,
hogy a pesti utcán hullt a vér”.
Forrás: hirado.hu
Nyitókép: A sortűz elől menekülő tüntetők a Kossuth téren. Forrás: MTI/Bojár Sándor