Ráadásként
„Akkor így imádkozott Anna: Örömöt szerzett szívemnek az Úr, felemelte arcomat az Úr. Tudok már mit felelni ellenségeimnek, mert szabadításodnak örvendezhetek.” (1Sám 2,1)
Az egyik bibliatanulmányozó alkalmon Anna szerepét kaptam. Úgy éreztem, ez egy igazán testhezálló szerep: az éveken át tartó sóvárgás, a szégyenérzet, a másokkal való összehasonlítgatás nagyon is ismerős számomra. Amikor azonban kezembe kaptam az igeszakaszt, amit fel kellett dolgozni, rájöttem, hogy ez nem az a rész. Nem a történet eleje volt, hanem a vége: amikor Anna megjelenik a kis Sámuellel Élinél, és bizonyságot tesz Isten hűségéről.
Szeretem az Úr humorát…
Elkezdtük a történetet, és bennem végig az zakatolt, hogy ez nem fog menni. Hogy játsszam el azt, amit nem ismerek?
Mármint igen, Isten sokszor meghallgatta már a kéréseimet, és igen, ismerem az Ő jóságát, hűségét. Nagyon jól bánik velem, hálás is vagyok mindezekért. De az más… ez egy szenvedős életszakasz végleges lezárása. Egy szabadítás, ami teljes békességet hoz. Amit oly rég várok, végre ideért; most már az életem része; a korábbi nyűgök, panaszok, fájdalmak mind eltűnnek a semmibe… Vége a télnek, eljött a madárének és a virágillat ideje… Elképzelni sem tudom, nemhogy átélni.
Szóval egyértelmű volt, hogy okkal talált meg ez a szerep, és nagyon kíváncsi voltam, mi fog kisülni belőle.
(Vigyázat, spoiler: katarzis-élmény lett.)
Szerep közben tudtam, hogy Sámuel érkezni fog nemsokára – így a jövőért való aggódás és az önsajnálat fel sem merült bennem. A teljes figyelmemet arra irányítottam, hogy a lehető legjobban meg tudjam formálni azt a nőt, akit el kell játszanom. Így viszont másképp alakult a történet, mint amire számítottam.
Ott térdepeltem (én, mint Anna) kicsire összekucorodva a templom csendjében, és kiöntöttem (én, mint Timi) szívem minden fájdalmát az Úr előtt (szerencsére nem kellett hangosan). És ekkor teljesen váratlanul rám talált az Isten. Olyan érzés volt, mintha valaki hátulról rám borult és megölelt volna. Aztán egyszer csak odajött Éli, átadta Isten üzenetét – jó. Később megjelent Sámuel is – jó.
Amikor a szerepem szerint megkaptam az egyetlen dolgot, amire vágytam, csak ennyit éreztem: jó. Viszont az, ahogy Isten megtalált engem az imámban, az olyan mélyen belém égett, hogy napokon át vittem magammal az érzést.
És akkor eszembe jutott egy jézusi tanítás:
„…a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek.” (Mt 6,33)
Anna életének értelme nem a gyermek volt – ezért is ajánlotta fel őt Isten szolgálatára. Arra volt szüksége, hogy az Úr találkozzon vele, helyreállítsa őt, rendbe tegye az önbecsülését, meg a becsületét mások előtt.
A gyermek még csak nem is Anna boldogságának egyetlen záloga volt – egy jele volt annak, hogy az Úr hallja, látja őt, tud róla.
Csomagolás volt, nem pedig az ajándék.
Ráadás, nem pedig a főnyeremény…
„Örömöt szerzett szívemnek az Úr, felemelte arcomat az Úr.”
Sokunk számára az jelenti az álmaink netovábbját, amikor végre megérkezünk egy régóta vágyott, boldognak gondolt állapotba.
De mi van, ha túl kicsiket álmodunk? Mi van, ha ennél többet is kaphatnánk?
Mi van, ha különlegesebb az, ahogy Istennel végigharcoltuk az addig vezető utat, mint amit mi kiokoskodtunk magunknak?
Vajon hogy alakulna a mi személyes történetünk, ha nem a jövőért aggódnánk, nem az önsajnálatra pocsékolnánk a rendelkezésre álló időt?
Ki tudja…
Egy biztos: a szerepjátékom óta én sokkal teljesebben meg tudom élni azt a szerepet, azt a feladatot, amit nap mint nap kapok. Már nem arra hajtok, hogy az álmom teljesüljön, hanem azokat a pillanatokat vadászom, amikor átölel az Isten.
És – habár az én történetem még a Szerkesztő keze alatt van – számomra máris igazzá vált Anna bizonysága:
„Tudok már mit felelni ellenségeimnek, mert szabadításodnak örvendezhetek.”
Olasz Tímea
Forrás: teso.blog