Az aradi 13

Minden valamire való nemzet számon tartja, tiszteli, egyéni és kollektív tudatában őrzi, nemzeti Panteonjába helyezi és évfordulóként megemlékezik hőseiről és mártírjairól.

Ezt tesszük mi magyarok, akik évenként október 6-án emlékezünk az 1848-49 -es orosz segítséggel galádul levert szabadságharcunk utáni megtorlás 13 vezető katonatisztünk vértanú haláláról.

Főbenjáró bűnük az volt, hogy mint aktív, vagy kiszolgált osztrák császári katonatisztek az igazság, a nép mellé, azaz a magyar forradalom és szabadságharc mellé álltak.

Álljanak hát itt neveik és utolsó szavaik, melyet magyar, míg él el nem feledhet.

Aulich Lajos (1792-1849): Császári alezredese volt, majd honvédezredes, később tábornok, végül hadügyminiszter. „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik azt a szolgálatot”.

Damjanich János (1804-1849): Szerb határőrcsaládból származott. A délvidéki sikeres harcok után tábornok lett. Nagy sikereket ért el a tavaszi hadjáratban során. „Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt”

Dessewffy Arisztid (1802-1849): Nemes ember volt aki 1839-ig a császári hadseregben szolgált, de 1848-ban belépett a nemzetőrségbe. 1849-ben tábornoki kinevezést kapott. „Tegnap hősök kellettek, ma mártírok… Így parancsolja ezt hazám szolgálata”.

Kiss Ernő (1799-1849): Császári huszár ezredes volt. Tábornokká, majd altábornaggyá és a bánsági sereg főparancsnokká lett. Végül országos főhadi parancsnokká nevezték ki. „Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicső szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük”.

Knézich Károly (1808-1849): Tiszt volt a császári seregben. 1848-ban századosként részt vett a délvidéki harcokban. A tavaszi hadjárat során ezredesi rangot kapott. „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat”.

Lahner György (1795-1849): Császári tiszt, majd a 3-ik honvédzászlóalj parancsnoka volt. Ezredesként fegyverkezési felügyelő lett és a szabadságharc hadiiparának irányítója. „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom”.

Lázár Vilmos (1815-1849): Volt császári tiszt, 1848-ban százados, később ezredes. Betegsége miatt csak 1849 nyarától vett részt a harcokban. „Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek”.

Leiningen-Westerburg Károly (1819-1849): Német származású honvédtábornok előbb császári tiszt volt. Kiváló katona volt, minden csatában kitűnt személyes bátorságával. „A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját”.

Nagy-Sándor József (1804-1849): A császári hadseregből huszárkapitányként vonult nyugalomba. 1848-ban a magyar ügy mellé állt. Kitűnt számos csatában. „De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben. Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett”.

Pöltenberg Ernő (1813-1849): Császári tiszt, majd huszár kapitány volt. 1848–ban Magyarországra helyezték. Kitüntette magát a kápolnai csatában, ezredes, majd tábornok lett. Ő közvetítette a cári hadsereggel folytatott tárgyalásokat a fegyverletételről. „Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide”.

Schweidel József (1796-1849): Császári huszár tiszt volt. Ezredét a forradalom kitörése után Bécsből hazavezette. Buda visszafoglalása után Pest hadparancsnoka lett. „ A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot”.

Török Ignác (1795-1849): A szabadságharc alatt Komárom erődítési munkáit irányította, s 1849 márciusáig ő volt a vár parancsnoka. Budán, majd Szegeden dolgozott. „Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam”.

Vécsey Károly (1807-1849): Császári őrnagy majd tábornok volt. 1849-ben váradi várparancsnok lett. A világosi fegyverletétel idején Temesvárt ostromolta.”Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt”.

A mai magyarságnak legalább három okból kell emlékeznie október 6-án Arad 13 mártírjára. Mindenekelőtt kegyeletből. Ha még maradt valami nyoma a kegyeletnek a mai emberben. A kegyelet érzése a vallási élethez kötődik, és abból fakad. Ha egy nép mint jelen nemzedékünk – tömegében elfordul vallásától, a kereszténységtől, akkor nem csoda, hogy elhalványul, majd eltűnik belőle a kegyelet érzése nemzete hősei felé.

A másik ok az emlékezésre a hála feléjük, amit népünk szabadságért tettek és vállalták a mártíromságot a magyarságért, mely akkor már 300 éve a Habsburg uralkodók rabságban élt, gyakorlatilag kizsákmányolt és megnyomorított gyarmati sorban.

A harmadik ok hősi példaadásuk a mártíromság vállalásával. Nagyobb részük elmenekülhetett volna, amikor már biztos volt a legyőzetés, de a főtisztek maradtak hűségesen maradék seregük mellett, mellyel oly sok győztes csatát vívtak. Ezzel nemcsak a jóban-rosszban kitartó bajtársiasság bizonyságát és példáját adták, hanem a halálig, a mártíromságig való hősiesség örök példáját állították a magyarság elé. Ez éppen korunkban fontos, amelyből kiesett a haza melletti hűség, kitartás és áldozatvállalás – a hősiesség.

A magyarság addig marad legyőzhetetlen, amíg követi hőseik példáját!