Már sírásó sem marad
Magunk mögött hagytuk a 2025-ös évet. Reményekkel telve léptünk 2026-ba – mondhatnánk, de a remény fokozatosan kopott ki a hétköznapjainkból.
Talán a csalódottság az, ami leginkább jellemzi a mögöttünk hagyott esztendőt. Esztendőket. Meglepően sok keserűség szűrődött az ismerőseim évösszegző posztjaiból is. Nagyon sokakat ért veszteség, nagyobb megpróbáltatás.
Lassan négy éve tart a háborúnak nevezett őrület, amelyben élünk. Nem csoda, ha néha belefáradunk. Talán nem lehet egyfolytában bízni, reménykedni. Na majd most. Csak megunják már. Csak abbahagyják végre – mantráztuk 2023-ban, 2024-ben, és 2025-ben is. Reménykedve abban, hogy „bejön” majd valamelyik béketerv. Hogy visszaállhat valami régi rend. Hogy hazajöhetnek a hazavágyók, szabadon határt léphetnek a férfiak. De egyre halványabbak a békeidőkbeli emlékek. A reménysugarak, amelyekbe kapaszkodhatnánk.
Történtek azért jó dolgok is. Folyamatosan fejlődik, egyetemmé avanzsált a beregszászi Rákóczi-főiskola, ma is sok fiatal van otthon, választja a magyar nyelvet, megéli a kultúrát. Szívmelengető volt látni a KEGYES alapítványt támogató anyaországi összefogást, melynek köszönhetően árva és félárva gyermekeket, valamint kiszolgáltatott helyzetben élő családokat segítő menedékház jöhet létre.
Az a bizonyos pohár összességében most mégsem félig telt. Inkább kiürülni látszik. Az áramszünetek megkeserítik a kárpátaljai mindennapokat, beárnyékolják az ünnepeket. Az otthon maradók közül sokan csak túlélnek. Ameddig tudnak. Meghalni mindenesetre nem szerencsés, mert már a sírásókat is besorozták.
Pallagi Marianna