Kárpátalja anno: Rákóczi asztala

Olyan hatalmas a Rákóczi-kultusz, hogy felsorolni is hosszú lenne a Nagyságos Fejedelemhez köthető énekek, versek, mondák, szólások és tárgyak sorát.

Csak „Rákóczy asztalából” többet ismerünk: a salánki kőaszatalt, amelyen ebédelt, a vezérszállási faasztalt, amelyen aludt és a rádit, amelyen ült.

A hagyomány szerint a Rákóczi-szabadságharc végén, amikor II. Rákóczi Ferencnek menekülnie kellett Lengyelországba, az utolsó magyar honban töltött éjszakáján, 1703. június 27-én a ruszin Duzsár István családjánál szállt meg a fejedelem. A család tölgyfa asztalán aludt a vezér a Bereg vármegyei Pudpolóc (később Vezérszállás vagy Pidpolozzja) településen.

Lehoczky Tivadar így ír az eseményről A Beregmegyei görögszertartásu katholikus lelkészségek története a XIX. század végeig című munkájában, mely Munkácson jelent meg 1904-ben: „Pudpolóc és Romanóc egyesült község uj neve 1888. óta Vezérszállás annak emlékéül, hogy II. Rákóczy Ferenc 1703. június 27-én itt tölté Duzsár István jalovai kenéz házában az éjt, midőn a munkácsi csatavesztés után Lengyel földre menvén…”

Hogy mi lett az asztal sorsa, arról szól a Kárpátalja anno sorozat legújabb írása.

A Duzsár család évtizedeken át őrizte az asztalt és vele a történetet Rákócziról.

Aztán 1882-ben eladták az asztalt 120 forintért Bay Ilona úrnőnek, aki azt a Sárospataki Református Kollégium múzeumának adományozta.

„Az egész család, sőt, az egész falu, mint egy fejedelmi halottat, búsan, lecsüggesztett fővel kísérte az asztalt szállító szekeret egész a falu határáig és ott sírva búcsúzott el az egyszerű faalkotmánytól… Én magam részéről nem tudnám a Múzeumot elképzelni ez asztal nélkül, melynek talán egykor hivatása lenne az, hogy a majdan hazaszállítandó hamvak rajta helyeztessenek el…” (Janka Sándor levele. Múzeumi iratok, 1882. 155.sz.)

A Bereg hetilap 1898. január 6-i száma különös, részben igaz, részben meseszerű történetet mesél el a Duzsár családról és arról a bizonyos asztalról: „Vezérszálláson halt meg a bujdosó Rákóczy, a midőn Lengyelbe igyekezett s amint a nép beszélt, egy este lovas vendég érkezett a Duzsáry családhoz; falu végén volt a ház, odajött meghalni és pihenni tajtékozó paripáján a fejedelem. A parasztgazda, kit nyelvén szólított meg a fejedelem, lesegítette lováról és lovát bevezette a pitvarba, nehogy az istállóban keresve, megtalálják az üldözők; őt magát pedig a házban lévő legméltóbb helyre, egy hosszú, széles faasztalra fektették pihenőre.

E régi szokás most is meg van s hogyha úgy történik, hogy elkerülhetetlenül meg kell a nadrágos embernek valamelyik parasztháznál hálni, asztalra vetnek ágyat neki.

Hogy meddig volt Rákóczy Vezérszálláson, nem tudni. Egy pár nap múlva keresték, az bizonyos, mert kérdezték: ugyan hol hált meg, míg végre kiderült, hogy Duzsáryéknál.

Ekkor nap-nap mellett sűrűbb lett a látogatók száma és az asztalra minden hazafi egy néhány húszast, vagy tallért is tett a családnak. Később egész csoportokban rándultak le a munkácsiak és beregszásziak, kik magukkal hozván egy alkalommal a zenét is, azon az asztalon egy nagy lakomát is rendeztek. A sok megmaradt bor és úri étel a szegény családnak maradt, melyből egy álló hétig táplálkoztak; jutott még a huszasokból is bőven, hiszen akkor volt még az urak zsebében. És azt állítja a Duzsáry-család, hogy különösen nyáron volt mindig látogatója az asztalnak, a midőn kegyeletből egy pár forint mindig kikerült.

Az asztalt később vásárolni kezdték s Bay Ilona urnő 120 frton meg is vette s előbb a sárospataki kollégiumban volt egy ideig, később Budapestre, a múzeumba került.

Az a különös az egészben, hogy míg az asztal Duzsariék birtokában volt, úgy a mezei munka, mint a marhanevelés s egyéb állatok nevelése úgy ment, mint a karikacsapás; szerencse kísérte az egész családot. Ahogy pedig az asztalt eladták, betegség köszöntött be a családba, a marhaállomány napról-napra apadt, Duzsaryék gazdasága szemlátomást leapadt, az asztallal a család szerencséje is el volt adva, ebben a hitben vannak mindnyájan, s hogy sajnálják az asztalt, kitűnik abból, hogy e sorok íróját kérdezték: nem lehetne-e az asztalt visszavásárolni s naponként igy sóhajtanak fel: »Istenem, bár ne adtuk volna el azt a drága, kedves Rákóczy asztalt, a mi szerencsénket.«”

1913-ban a Magyar Paizs egyik cikkében, mely a ruszin házak tárgyait mutatja be, szintén megemlítik a vezérszállási asztalt: „Szarvasházai körjegyzőséghez tartozó Pudpolócz (Vezérszállás) nevü községben egy Duzsarj Iván bátcza nevü embernél még magam is láttam egy gyönyörű faragvánnyal ékített asztalt, melynek jobb sarkában latin nyelvű felirat voltvésve: »RákóczyFerencz 1703. Magyarok Istene tekints reánk népedre« … felírással. A hagyomány szerint ezen az asztalon Rákóczy 1703-ban, midőn lengyelbe ment, egy éjszakát töltött s ő vágta volna bele a fenti szavakat. Az illető pór család nagy kegyeletben tartja ezt az asztalt, melynek igen sok bámulója akadt. Ezt két évvel ezelőtt Bay Ilona debreczeni úrhölgy 600 forintért megvásárolta s a nemzeti múzeumnak adta. A paraszt már ezer forintért vissza akarta venni, mert mint mondja, mióta eladta, az Isten elhagyta. Minden munkára rá fizet, legszebbik marhája elhullik, gyermekei betegeskednek, ami azelőtt sohasem fordult elő. Különben Rákóczynak emez itt éjjelezéséről lett a község Pudpolóczról Vezérszállásra magyarosítva.”

A Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei Múzeuma a mai napig őrzi ezt a bizonyos asztalt.

A bútor érdekessége, hogy több bemélyedés is látható rajta, melyekről azt tartja a néphagyomány, hogy Rákóczi csizmáinak sarkantyúi okozták. Valójában az asztalon sótömböt törtek, ezért alakultak ki rajta a kisebb-nagyobb lyukak.

Marosi Anita

Kárpátalja.ma