Endrődi Sándor: Itthon
Oh azok a komor, zivataros évek!
Csak az Isten tudja, mit szenvedtem érted:
Egyedül ő látott engem a viharban,
Mikor emlékedet kacagtam, sirattam.
Egyedül ő látta, aki mindent jól lát,
Számkivetett lelkem vergődő hajóját,
És ahogy tomboltak odalenn szívemben
Szilaj indulatom, őrjöngő szerelmem.
De jó, hogy a multnak mindörökre vége!
Felséges a vihar, hanem jobb a béke;
Jobb egy kicsiny otthon, derült, édes esték –
Mint ködös titkával a nagy végtelenség.
Sziget ez, ahol most megpihentem szépen,
Jácint-kék hullámok ragyogó ölében;
Pálmafák szegélyzik, nyugalom árnyalja,
A feledés vize csörgedez át rajta.
Virágos ágakon nagy aranymadarak
Zengenek bűbájos, csodaszép dalokat,
S reszketve ott fenn az égi ködök ormán –
Békítő csillagok sugara mosolyg rám.
Hiú vágy nem öldös, nem űz dőre álom,
Maga az üdvösség vert fészket tanyámon,
Van-e gyász valahol? Tűzhelyem világa
Nevetve sugárzik az egész világra.
Isten az, Isten az, aki véd bennünket,
S bár vészes fellegek borítsák egünket:
Ő az, ki felettünk – elűzvén a homályt –
Kibontja a béke rózsaszín zászlaját.