A meg nem tanult lecke ismétlése

Nem Ukrajna az egyetlen karakteres regionális különbségeket mutató ország. Elegendő megemlíteni Kanadát, amely a közelmúltbeli parlamenti választások alkalmával figyelemre méltó szenzációval szolgált. A választásokon katasztrofális vereséget szenvedett a Québeci Blokk, mely hagyományosan az ország francia ajkú lakosságát képviseli. A québeci nacionalistákat egy országos politikai erő, az Új Demokrata Párt (NDP) zúzta szét. Egy angolszász irányultságú párt valószínűleg egyetlen szavazatot sem tudott volna elorozni a Québeci Blokktól, ám ugyanez könnyedén sikerült a baloldali NDP-nek, mely a társadalmi-gazdasági problémákra összpontosított. A következtetés nyilvánvaló: ha egy etnokulturális identitás valamely politikai erő fő ütőkártyájává vált, aszimmetrikus stratégiával kell fellépni ellene, azaz le kell mondani a kulturális jegyek, markerek alkalmazásáról. Mihajlo Dubinyanszkij a külföldi példa alapján próbálja elemezni az ukrajnai helyzetet a pravda.com.ua internetes portálon megjelent írásában. Az alábbiakban a szerző ezen gondolatmenetét ajánljuk olvasóink figyelmébe.

Ukrajnában még mindig érzékelhetők a lvivi összecsapások utórezgései. A győzelem napi események nagyobb visszhangot váltottak ki, mint Julija Timosenko és Jurij Lucenko vesszőfutása, nem is beszélve a harag napjaiként meghirdetett ellenzéki akciósorozat kudarcáról. A népi elégedetlenséget sikeresen terelik más mederbe: „sajátok vs. idegenek”, „banderisták vs. oroszpártiak”, „Galícia vs. Délkelet”. Ez a taktika hátrányos az országnak, de menekvést, kiutat jelenthet bizonyos politikusoknak. A „saját” politikus akkor is saját marad, ha tehetségtelennek és megvesztegethetőnek bizonyul, akit támogatni szükséges a rosszakaratú idegenekkel szemben. A sajtóban sokat vitatott forgatókönyv, mely Timosenko félreállításával számol, hogy helyette Tyahnibokot tehessék meg Janukovics edzőpartnerévé az elnökválasztásokra, egyre realisztikusabbnak tűnik.

Számos ellenzéki vezető őszintén felháborodott. Ukrajna tudatos megosztásáról ordítoznak, leleplezik a vörös zászlós provokátorokat és bírálják a radikális Szvobodát. Ez a jogos felháborodás azonban rendszerint süket fülekre talál, s ami a lényeg: nem jár együtt a jelenlegi helyzetet kiváltó okok elemzésével. Az ellenzéki közvélemény most fizeti meg az elmúlt évek el nem sajátított tanulságainak árát, de nem siet tanulni.

A vörös zászló kétségtelenül megosztja az országot és kiélezi a szembenállást a társadalomban, azonban a vörös lobogó használatáról rendelkező törvény bírálói nem teljesen őszinték. Őket nem a közös csónak egyre veszélyesebb ide-oda hintáztatása aggasztja, csupán az, hogy most éppen a másik oldalra billen. A 2005 és 2009 közötti időszakban ugyanezek az emberek feltétel nélkül támogatták a narancsos vezetés destruktív társadalompolitikáját.

A hazafias politikusok, újságírók és az alkotó értelmiség mindent elkövettek annak érdekében, hogy egyenlőségjelet tegyenek a polgári pozíció és az etnokulturális identitás közé. A társadalomnak egész sor jelzést, markert kínáltak fel, amelyek megkülönböztetik a „sajátokat” az „idegenektől”: Suhevics – hős, Bandera – nagy ukrán, holodomor – népirtás, ukránosítás – zöld út! A nemzeti eszme apologetikusai maguk nyújtották át Janukovicsnak azt a pusztító fegyvert, amelyet ma teljes erővel használnak ellenük.

Természetesen mindez a legjobb szándékkal történt: a valóságtól elrugaszkodott értelmiségiek Ukrajna konszolidálásáról ábrándoztak. Sajnos konszolidáció helyett szakadás történt, miután sokkal kevesebben vannak azok a mezei polgárok, akik a népi hímzéses ingekkel és az UPA hőseivel vállalnak azonosságot, mint azt a nemzeti patrióták szeretnék.

Jurij Hnatkevics, a BJUT parlamenti képviselője egy éve arról panaszkodott az Ukrajinszka Pravda hasábjain, hogy az „ukrán Ukrajna”, azaz az ukrán nemzeti állam eszméjét legfeljebb az ukrajnai lakosság 20 százaléka támogatja aktívan, mely főként az állam nyugati részén összpontosul. Egy bizonyos etnokulturális közeghez kötve politikai nézeteit a jelenlegi ellenzék megfosztotta önmagát a politikai manőverezés lehetőségétől. Az ellenzéki pártok egyre csak a maguk szűk választási terepén toporognak, folyton a nemzeti hazafias értékek ugyanazon együttesét kínálva a polgároknak. A gazdaságban az ilyen helyzetet túlkínálatnak nevezik, amely kíméletlen konkurenciára készteti az ellenzéket a lakosság 20 százalékának szavazataiért. Természetesen az győz, akinek az áruja jobb minőségű és látványosabb.

Mi magyarázza a Szvoboda egyre jelentősebb sikerét? Miért kerülnek fokozatosan előtérbe az ukrán szociálnacionalisták? A Bankovaja támogatása vagy Kolomojszkij hipotetikus pénzei húzódnak meg a háttérben? Egyáltalán nem! A Szvoboda legnagyobb előnye következetessége. Tyahnyibok pártja egyike a kevés jól körülhatárolható és világos alapokon nyugvó politikai erőknek. Oleg Jaroszlavovicsnak és követőinek meggyőződésük, hogy a Nemzet a legfőbb érték, következésképp az egyes polgár jogait és szabadságait fel lehet, és fel is kell áldozni a Nemzet érdekében. Tyahnyibok konkurensei ezzel szemben a nacionalizmus és a liberális demokrácia homlokegyenest eltérő koncepcióit igyekeznek egyesíteni, azaz a nemzet előbbre valóságát a személyi jogok és a szabadságok prioritásával.

Tyahnyibok hívei az OUN megboldogult vezéreit dicsőítik, szorgosan utánozva retorikájukat. A Szvoboda vetélytársai Banderát és Suhevicset kanonizálják, miközben az európai értékekre apellálnak, amelyek összeegyeztethetetlenek az OUN eszméivel és módszereivel. A Szvoboda nemzeti szocializmusa következetes felépítésű, egységes világnézet. Ellenfeleinek nemzeti demokráciája és nemzeti liberalizmusa viszont a buldog és az orrszarvú keresztezésére tett sikertelen kísérletek.

Egészen természetes, hogy azok a polgárok, akik számára a nemzeti előtag bír meghatározó jelentőséggel, a következetes Tyahnibokhoz sodródnak. Úgy tűnik, ez a sodródás a jövőben is folytatódni fog. Reménytelen vállalkozás konkurálni a Szvobodával az általa megcélzott politikai szegmensben. Senki sem lehet szentebb a római pápánál!

Tulajdonképpen mindaz, ami jelenleg Ukrajnában történik, egyáltalán nem paradox és váratlan. A nemzeti demokratikus tábor összeomlása, a rothadt liberális szellemtől mentes radikális nacionalisták sikere, a xenofóbia és az autoriter hangulatok erősödése, az ország megosztottságának fokozódása már évekkel korábban megjósolható volt. Csakhogy akkoriban a realista jóslatokat figyelmen kívül hagyták vagy ellenségesen fogadták. A haladó közvélemény lelkesen vitázott a nemzeti újjászületésről és nem kívánt szembenézni a valósággal.

Janukovics ellenfelei csapdába kergették önmagukat. A nemzeti identitás béklyói arra kényszerítik őket, hogy élénken reagáljanak a hatalom bármilyen társadalmi-kulturális kezdeményezésére. De az ukrán értékekkel és ukránellenes erőkkel, az ukrainofób politikával és a lopakodó oroszosítással kapcsolatos szólamaik csak fokozzák az ország megosztottságát „sajátokra” és „idegenekre”.

Ilyen helyzetben a polgárok számára a történelmi-kulturális rokonság válik a legfontosabb iránymutatóvá, az idegenekkel való szembeszegülés képessége pedig a legfőbb jótéteménnyé. Az nyer, aki a legszorgalmasabban lengeti a vörös zászlót vagy Bandera arcképét, aki kész móresre tanítani a „tudatos fasisztákat” vagy felképelni a „szovjet barmokat”.

Az ellenséges táborok szélsőségesei folyamatosan hergelik egymást. Ez a törzsi harcok logikája, és nem segítenek a radikalizmustól való tartózkodásra vonatkozó felhívások.

E politikai formátum megváltoztatásához az ellenzéknek felül kell vizsgálnia saját ideológiai posztulátumait. Idétlen dolog békéltetéssel foglalkozni, ha már magad is be vagy vonva a szembenállásba. Lehetetlen megszüntetni a küzdelmet, ha nem sikerül felülemelkedni rajta.

Demonstratívan azonosítva magát egy bizonyos kulturális hagyománnyal, Janukovics ellenzéke a türelmetlenség és a feszültség fokozódását idézi elő. Megtörni ezt a veszélyes játékot csupán egy kanadai stílusú aszimmetrikus válasszal lehetséges.

Ma az ország mesterséges megosztására panaszkodó ellenzékünk két út között választhat.

Az első a racionális út. Eszükbe kellene hogy jusson a lakosság általuk képviselt 20 százaléka mellett a további 80 százalék is. El kellene vetniük az etnokulturális markereket. A legfontosabb társadalmi-kulturális kérdésekben semleges pozíciót kellene elfoglalniuk. Hagyják békén Mazepát, Petljurát, Banderát, Suhevicset és a többi csodálatos embert. Nemcsak a vörös, hanem a vörös-fekete zászlótól is távolságot kellene tartaniuk. Fel kellene hagyniuk a panaszkodással a dühödt ukrángyűlölők és Moszkva keze miatt.

Ehelyett összpontosíthatnának a társadalmi-gazdasági problémákra, a korrupcióra és a törvénytelenségre. Konstruktív cselekvési tervet kellene javasolniuk, amely egyaránt aktuális volna a Nyugat, a Kelet és az ország központi része számára. Igen, a profi nemzeti demokratáknak magukba kellene fojtaniuk a saját nótájukat, de ez az egyetlen lehetőség a politikai törzsi háborúk meghaladására, amelyet az abban érdekeltek szítanak.

A másik út a megszokott, amikor minden marad a régiben: az ellenséges provokációk leleplezése, majd sikerük tehetetlen szemlélése. Ábrándozhatnak holmi „rendes” nacionalistákról, miközben figyelhetik, miként győzedelmeskednek a „nem rendesek”, azaz a következetesek. Küzdeni a megosztottság ellen, s ugyanakkor fenntartani azt, a történelmet, a nyelvet és a kultúrát emelve piedesztálra.

Gyanítható, hogy Janukovics ellenfelei végül a második variánst választják. Az okos csimpánz képes tanulni a saját hibáiból, de a rezsim elleni küzdelem lánglelkű harcosa számára ez erejét meghaladó feladat.

Kárpátalja