Legendák Kárpátalján: A sándorfalvi sóskút legendája

Huszttól húsz kilométerre délkeletre, a Szeklence-patak partján terül el Ósándorfalva.
A falu a XV. század elején alakult a Szeklence felső völgyében, a Rosályi Kún család birtokán. Első írásos említése 1455-ből való, Sandorfalwa néven ad róla hírt egy oklevél. A településen egykor sóbánya volt fellelhető, a falu közepén pedig ma egy sósvízű kút található. E kút a település egyik nevezetessége, s mint ilyen, érdekes történet fűződik hozzá, mely nem hiányolja a magyar vonatkozású szálakat sem, emlékeztetve a ma élő nemzedéket arra, hogy egykor magyar falu volt e kedves kis település…

„A hatalmas török szultán, Szoliman hadat üzent Mátyás királynak. Erre Mátyás a török elé vonult, hogy feltartóztassa őket seregével. Egészen a Dunáig nyomult előre. Az átellenes parton már ott táboroztak a törökök.
Sokáig nézett egymással farkasszemet a két ellenséges sereg, de egyikük sem mert átkelni a folyón, nehogy átkelés közben a másik megtámadja.
Végre is a török császár unni kezdte a dolgot, s azt üzente Mátyásnak, hogy állítson ki egy bajnokot, aki majd összeméri erejét az ő bajnokával.
De Mátyás seregében nem volt olyan vitéz, aki ki mert volna állni a török óriás ellen. Elbúsulta magát Mátyás, és futárokat menesztett széjjel az országban, hogy hozzák a táborba, Nándorfehérvár alá a legerősebb embert. A futárok beszáguldozták az egész országot, de sehol sem akadtak megfelelő emberre. Utolsó reménységük Máromaros maradt. Ide vették hát útjukat.
Amint Száldobos felé haladtak, megláttak az út mellett egy legényt, amint szénát rak a szekérre. Odalovagoltak hozzá, hogy megtudakolják, merre vezet az út Sándorfalvára, mert hallották, hogy ott lakik egy roppant erős ember.
– Arra ni! – mondta a legény, megragadván fél kézzel a nyomórúd végét, s azzal mutatta a futároknak az útirányt.
A futároknak a szemük-szájuk elállt. Ilyen erős embert ők még életükben nem láttak. Azonnal lovat adtak alája, és megparancsolták neki a király nevében, hogy jöjjön velük a táborba.
A legényt Kinizsi Pálnak hívták.
Ahogy megérkeztek, Mátyás azonnal átüzent a török szultánnak, hogy a vitézi versenyt meg lehet tartani.
Ezután Mátyás és Kinizsi Pál lementek a Dunához, a túlsó oldalon pedig ugyanezt tette a szultán és a török óriás. Mindkét parton ki volt kötve két egyforma csónak.
A versenyt feltétele az volt, hogy aki a csónakot messzebbre rúgja el a parttól, az lesz a győztes, s annak serege nyeri meg a csatát.
Elsőnek a török óriás rúgta el a csónakot a parttól. A nagy erővel elrúgott csónak roppant sebességgel szelte a vizet, de csak a folyam közepéig jutott.
Ezután Kinizsi Pál rúgta el a csónakot oly óriási erővel, hogy a csónak nyílsebesen átszelte a Dunát és kiugrott az átellenes partra.
A török szultán elismerte a vereséget. Azonnal békét kötött és nagy hadisarcot fizetett Mátyásnak.
Mátyás három napig ünnepelte a győzelmet. Jobbjára Kinizsi Pált ültette az ünnepi lakomán, s kijelentette, hogy kívánságát teljesíteni fogja.
Erre Kinizsi Pál szerényen csak ennyit mondott:
– Uram, királyom! Nem kell nékem sem arany, sem ezüst. Csak azt kérem felségedtől, hogy jutalmul a sándorfalvi sóskutat adományozza, de nem nekem, hanem édes szülőföldem, Máramaros népének, hogy minden időkön át örökkön-örökké díjtalanul és vámmentesen meríthesse belőle a sósvizet.
Mátyás király azonnal megíratta íródeákjával kutyabőrpergamenre a kiváltságlevelet, melyet aztán saját kezűleg írt alá.
A sándorfalviak és utódaik még azóta is ingyen hordják a sóskútból a vizet.”
(A legenda megtalálható a www.karpatinfo.net weboldalon.)