Felszínesség

Beszél hozzám a lányom. Mesél. Egymás után mondja mindazt, ami hirtelen megfogalmazódik a kis fejében. Nem válogat, csak mondja s én hallgatom. Közben elrakom az edényeket, bekapcsolom a mosogatógépet. Eszembe jut, hogy el fog fogyni a mosogatógép-tabletta. Venni kell, csak ne felejtsem el, mert a papír zsepit is két napon át hoztam, csak sosem értem vele haza. Észreveszem, hogy valahonnan kiömlött a víz a padlóra, majdnem elesem rajta, de hol lehet a felmosó? Közben a lányom, mint a rádió mondja a magáét. S én éppen úgy figyelem, mint a rádiót. Valahol a háttérben. Aztán egyszer csak elhallgat. Feltűnik a csend. De miért hallgatott el vajon ilyen hirtelen? S miért néz rám olyan nagy szemekkel? Felidézem, mit mondott legutoljára. De nem megy. Csak arra emlékszem, hogy a felmosót kerestem, ő pedig mondott valamit. Nem is mondott… kérdezett… S most azt várja, hogy válaszoljak. De én azt sem tudom, mi volt a kérdés. Leülök mellé az asztalhoz, felteszem a kezem az asztalra, de még ott egy tálban a megmaradt étel, odébb tolom. Mögötte volt a kávéscsészém. Kiborítottam. Folyik a kávé szanaszét az asztalon. S én arra gondolok, miért van ennyi minden még mindig itt, amikor már telepakoltam a gépet?

S mit is kérdezett a gyerek? Nem tudom, mert tele van a fejem mindenféle gondolattal. Annyi mindennel. S ha most nem áll meg, ha most nem kérdez, nem néz rám óriási szemekkel a válaszra várva, akkor azt mondtam volna magamnak, hogy beszélgettünk. De most szembesített ez az ismeretlen kérdés, hogy tulajdonképpen csak ő beszélt – nagy vonalakban tudom is, hogy miről –, de én nem voltam igazán jelen. Csak nagyjából, csak a felszínen.

Sokszor úgy tele van az életem mindennel, mint az asztalom. S addig zsúfolom tele, amíg csak lehet, amíg csak fel nem borul valami. Úgy gondolom, minden fontos, minden kell, de igazán egyik dologgal sem foglalkozom.

Jézus azt mondja: „Én vagyok az élet kenyere.” (Jn 6,35)

Az élet kenyere, nem a roskadásig megrakott asztala. A kenyér, a legalapvetőbb, amire szükség van. S nem elég, hogy ez a kenyér ott van a polcon, nem elég, ha kiteszem a zsúfolt asztalra. Akkor lesz jelentősége, akkor lesz élet, ha ezt a kenyeret megeszem, megemésztem, és a testem részévé válik.

Vajon ma elmélyedtem-e Isten igéjében? Volt-e, amit átgondoltam igazán, amit megemésztettem a magam számára? Volt-e olyan ige, amely életté lett ma a számomra? Jelen voltam-e, amikor olvastam, hallottam? De jelen voltam-e ma abban, amit csináltam? A munkámban? Jelen voltam-e a beszélgetésekben? A munkatársammal? A házastársammal? A gyermekemmel? A testvéremmel? Az Istenemmel?

Próbáld ki, milyen, amikor nem csak a felszínen vagy jelen, hanem igazán! Ott vagy egy beszélgetésben, egy feladat megoldásában, és arra az időre minden mást háttérbe tudsz szorítani. Vajon mennyivel gazdagítaná az életed? Vajon mennyivel gazdagítaná a kapcsolataid? Itt a lehetőség! Légy jelen!

Szemere Judit

Forrás: teso.blog