Halogatott jóság

Számomra a húsvét előtti böjti időszak egyik szépsége, hogy tavasszal van, amikor minden a megújulásra emlékeztet, mindenben ott lüktet az élet a növekedésre. Nagyon szeretem a lelkünket egy tavaszi éledő kertként elképzelni, ami legbelül ugyanúgy alig várja, hogy virágba boruljon az ő teremtője örömére. De ahogyan a növények is igénylik a számukra kedvező körülményeket, egy növekedéshez ideális légkört, úgy a lelkünknek is szüksége van éltető forrásra, amely segíti bennünk a jó gondolatok, a helyes hozzáállás növekedését, hogy Istennek tetszésére tudjunk törekedni.

A böjt lehetőséget nyújt arra, hogy mélyebbre nézve önmagunkban képesek legyünk felismerni azokat a hátráltató erőket az életünkben, amelyek rontják a légkört a belső kertünkben. Szükségünk van a gondolkodásunk folyamatos megújítására, ahogyan a Róma 12,2-ben olvashatjuk:

„…ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek, mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.”.

Sajnos saját erőből gyakran megesik, hogy nem a helyes, hanem a nekünk könnyű választások mellett döntünk, elfáradunk, túltelítődünk a világ zajos ingereivel, a sok sürgős napi feladattal, és ilyenkor könnyebb hanyagolni vagy kerülni olyan dolgokat, amelyekre tudjuk, hogy régóta időt kellene szánnunk. És így észrevétlenül kúszik be az életünkbe egyfajta hanyagoló lelkület. Meglehet, hogy a legtöbb napi teendőnk elvégzésében nincs gondunk ezzel, de vannak olyan céljaink, terveink, amelyek örökké várólistára kerülnek, pedig legbelül tudjuk, hogy sort kellene rájuk kerítenünk. Azonban Isten nem csupán a munkakerülést tekinti elvetendőnek, hanem önmagában véve a cselekvés hiányát is akkor, amikor helye és ideje volna jót tenni:

„Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.” (Jak 4,17).

Ebben a lelkületben az a legrosszabb, hogy meggátol minket a helyes dolgok, azaz Isten akaratának a megcselekvésében, önmagunk kedvét Isten kérése fölé helyezve. Valaki úgy fogalmazta ezt meg: a sikeres és sikertelen ember közötti különbség az, hogy a sikeres akkor is cselekszik, amikor nincs kedve, a sikertelen pedig várja, hogy kedve legyen. Tehát azt is mondhatnánk, hogy ez a kedvhiány az, ami távol tart bennünket a kiválóságtól, a haladástól, vagy akár csak attól, hogy megtegyük a legkisebb első lépést, a tőlünk telhető legkevesebbet. Gyakran azért nem teszünk lépéseket a megoldás felé, mert sokkal nagyobb léptéket várunk el saját magunktól, mint amilyenre az adott élethelyzetünkben képesek vagyunk. A Biblia is ír erről: „Ne vesd meg a kicsiny kezdetet.” (Zak 4,10), azt sugallva ezzel, hogy ahhoz a szinthez mérten kell elkezdeni apró változtatásokat bevezetnünk az életünkbe, ahol épp tartunk. Ehhez szerintem elengedhetetlen az életünkkel való kibékülés, és annak elfogadása, hogy számunkra most az a néhány percnyi idő, amit a fejlődésünkre tudunk szánni, jelentheti az áttörést. Inkább érjük be kevesebbel, de ne érjük be azzal, hogy semmit nem teszünk!

Ehhez a meglátáshoz James Clear, az Atomi szokások könyv írójától hallottam nagyon jó gondolatokat. Ő azt vallja, hogy mindegy milyen napod van, találj módot arra, hogy tégy valamit a célodért, hogy életben tarts egy szokást, amiről legbelül tudod, hogy nem volna helyes feladni: „Nincs elég idő? Csináld a rövid változatot. Nincs elég energiád? Csináld a könnyű változatot.”. Mi az a legkisebb erőfeszítés, amit a legrosszabb napomon is képes vagyok megtenni, hogy tegyek a célomért? A másik dolog, ami fontos lehet a szerző szerint, hogy tegyük könnyűvé a kezdetet, vagyis ne vigyük túlzásba az előkészületeket, és ne akarjunk túl tökéletes feltételeket teremteni ahhoz, hogy belekezdjünk valamibe, mert az is lehet akadályozója a napi cselekvéseinknek.

Amióta családom lett, a gyerekek mellett egyre inkább megtapasztalom azt, hogy az élet történései sokszor felülírják a legtökéletesebben kidolgozott terveinket is, és ilyenkor választanunk kell, hogy továbbra is ragaszkodunk az elképzelt ideálishoz vagy találunk egy másik módot a megvalósításra. Mert igazaból nem a tökéletes tervre van szükségünk, hanem egy csinálhatóra, egy élhetőre, amivel életben tudjuk tartani a jó szokásokat a mindennapjainkban.

Hiszem, úgy tudunk naponta törekedni arra, hogy az Ő tetszésére éljünk, ha önmagunk javára is az Ő akarataként tekintünk. Ha Istenre szerető Atyaként nézünk fel, akkor vágyakoznunk kell a kiválóságra és arra, hogy akarjunk tenni a saját boldogulásunkért, mert minden alkalommal, amikor kér tőlünk valamit, igazából nemcsak mások életét munkálja általunk, hanem a miénket is.

Dolenai-Balogh Beáta

Forrás: teso.blog