Vasárnapi üzenet

Igeolvasás:  Jn 4, 5–14

Kedves Testvérek! Jézus és a szamariai asszony találkozása Jákob kútjánál alapvető fordulatot mutat be: az emberi szükséglet és az isteni kegyelem találkozását. Ha odaképzeljük magunkat mi is Jákob kútjához, akkor figyeljünk fel a hosszú beszélgetés egy mondatára, amit az Úr Jézus mond: „Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz” abban, aki kéri. Ezt az örök életre szökellő vízforrást az evangélium később azonosítja a Szentlélekkel. A párbeszéd az e világi szükséglet fizikai szintjén indul – a szomjúság oltásáról van szó –, de Jézus gyorsan a láthatatlan lelki valóság felé tereli a szót. Az „élő víz” képe nem csupán a bűnök bocsánatát jelenti, hanem a Szentlélek kiáradását, amely belülről fakad és az örök életre buzgó forrássá válik az emberben. Ebben a mélységben a kút már nemcsak egy történelmi helyszín, hanem az emberi szív jelképe, amely önmagában képtelen csillapítani saját kiolthatatlan vágyát az életre és élni akarásra, sőt nemcsak élni akarásról van szó, hanem boldog és gondtalan élni akarásról. Ezt az asszony is kifejezi: „Uram, adj nekem ilyen vizet, hogy ne szomjazzam többé, s ne kelljen idejárnom meríteni.”

Jézus kérése – „Adj innom!” – valójában egy fordított hívás: Ő az, aki adni akar. Jézus üzenete az, hogy Isten kezdeményez, áttöri a társadalmi és vallási falakat (zsidó–szamáriai ellentét), hogy az ember ne csak ideiglenes megoldásokat találjon bajaira, hanem rátaláljon arra a forrásra, amely után soha többé nem szomjazik meg. Amit érdemes tudatosítanunk, hogy Jézus azt kéri ettől az asszonytól, amije van, amit adni tud, aminek már most a birtokában van. Mi nagyon sokszor úgy gondoljuk, hogy az Isten elképesztően sokat kér tőlünk. Pedig tőlünk sem kér olyat, amit nem adhatunk. Nem kér makulátlan tisztaságot vagy tökéletességet most rögtön, mert látja, hogy ezeket még nem tudjuk felmutatni. Nem kér lehetetlent, mint ahogy mi kérünk sokszor egymástól vagy akár Tőle magától is, hogy a saját hibáinkat Ő hozza helyre, vagy a saját hibás látásmódunkat csettintésre gyökeresen változtassa meg. Jézus vizet kér, mert azt adhat az asszony. S ma így szól hozzánk: Add nekem a figyelmedet; add nekem sértődéseidet, bántódásaidat, amelyektől szenvedsz; add a gyászodat vagy Isten és emberek elleni lázadásaidat, amelyek megbénítanak a szolgálatra; add magad úgy, ahogy vagy, nekem így kellesz. Csak amid van, azt add szívesen.

Másik fontos tanúsága ennek a találkozásnak, a helyes istenimádat. Az asszony a kultikus helyszínről (Gerazim-hegy vagy Jeruzsálem) kérdez, Jézus azonban meghaladja a térbeli korlátokat. Kijelenti, hogy „az Isten Lélek”, és az igazi imádók „lélekben és igazságban” imádják az Atyát. Az imádás a Krisztussal való személyes kapcsolathoz kötődik.  Végül Jézus felfedi önmagát: „Én vagyok az, aki veled beszélek” – az hangzik el, amit Mózes hallott az égő csipkebokorból. A párbeszéd csúcspontja nem a felismerés: az Isten nem távoli és elérhetetlen, hanem a hétköznapi élet legmélyebb kútjainál is jelen van. Az igazság a bűneinkkel való őszinte szembenézés és Isten szeretetének elfogadása, ami szabaddá teszi az embert a valódi, tiszta imádatra.

„A szamariaibeli asszony hittel jövén a forráshoz meglátta a bölcsesség vizét: Téged, és abból bőségesen részesülvén, örökké mindenkor dicsőségessé lett, s a magasságbeli országot elnyerte.”

Szűcs Ferenc
barkaszói áldozópap

Forrás: karpataljalap.net