Emlékműavatás Bakosban

Az elmúlt vasárnap Kárpátalja számos magyarlakta települése mellett Bakos magyarsága is megemlékezett az 1944 őszén sztálini munkatáborokba elhurcolt magyarokról. A gyásznak és emlékezésnek szentelt alkalmon egyben felavatásra került a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) és a község magyarsága által a II. világháború és a sztálinizmus áldozatainak állított emlékmű is: a református templom udvarán álló emlékjelen az elhurcoltak és az áldozatok nevei mellett egy, a Jelenések könyvéből választott ige szerepel: „Légy hű mindhalálig, és neked adom az élet koronáját.”

Az emlékműavatást Szanyi János, a KMKSZ Bakosi Alapszervezetének elnöke, a református gyülekezet gondnoka a falu életében jelentős eseményként értékelte. Az 1944 novemberében történt elhurcolásról szólva rámutatott: a kárpátaljai magyarlakta településekhez hasonlóan Bakos magyarsága is megsínylette a sztálini terrort, hiszen 18-tól 50 éves korig innen is „málenykij robot”-ra vitték a férfiakat. „Az elhurcoltak egyetlen bűne magyarságuk volt – mondta. – Hosszú időn át sem emlékezni, sem beszélni nem volt szabad a történtekről. Úgy gondolom, ez az emlékmű méltó emléket állít majd mindazoknak, akik a nemzet oltárán áldozták életüket” – emelte ki. Szanyi János az alapszervezet és a helyi református gyülekezet nevében háláját és köszönetét fejezte ki a KMKSZ Elnökségének az emlékmű felállításához nyújtott támogatásért, majd harangszó kíséretében felolvasta az emlékművön szereplő áldozatok nevét.

A XX. század soha nem látott szenvedést hozott Európára és a magyarságra – az első világégés felperzselte a kontinens jelentős részét, milliós áldozatot követelve a magyarságtól is – mondta beszédében dr. Mélykuti Ferenc, Magyarország beregszászi konzulátusának vezető konzulja, rámutatva arra, hogy Európa politikai térképének átrajzolását követően számos totalitárius diktatúra alakult, melynek egyik legvéresebbike, a sztálini diktatúra volt a felelős az 1944 őszén történt kárpátaljai deportálásokért, az itt élő magyar családok megnyomorításáért. „Az áldozatok száma óriási, és a veszteség súlyos volt – mondta –, ám a szándék, melynek céljából eltervezték azt, szerencsére nem járt sikerrel. Ma itt vagyunk és emlékezünk, hiszen az emlékezés emberi és nemzeti kötelességünk. Fontos emlékeznünk és értékelnünk az akkor történteket, mert így az áldozat, melyet ezek az emberek hoztak, nem lesz hiábavaló.”

A KMKSZ-nek már megalakulása kezdetén is egyik legfontosabb célja volt, hogy az 1944 őszén történt szörnyű gaztett emlékét felelevenítse, hogy ezáltal az akkor nemzetünkre mért lelki sérülést feldolgozzuk és meghaladjuk – mondta beszédében Kovács Miklós KMKSZ-elnök, aki elmondta, hogy az első emlékműavatásokra már 1989-ben sor került, s hogy napjainkra már szinte minden kárpátaljai magyar település rendelkezik egy, az elhurcoltaknak emléket állító kegyhellyel, így most már Bakos is. Kovács Miklós beszédében kifejtette: a sztálini hatalomnak az elhurcolással az volt a célja, hogy az értelmetlen, szörnyű szenvedések révén a nemzet lelkében rettegést és kétségbeesést ültessen el. Hogy mi, magyarok a továbbiakban állandó rettegésben, nemzeti hovatartozásunkat fel nem vállalva, azt bűnnek tekintve éljünk. A magyar összefogás gondolatának kiirtása is a céljuk volt. „Az ehhez hasonló megemlékezéseknek az ifjúság nevelését, valamint az összes magyar nemzettudatának az erősítését, nemzeti identitásának a megélését kell szolgálniuk” – emelte ki a KMKSZ elnöke, rámutatva arra: a mártírok áldozatának a kárpátaljai magyarság számára üzenete van. „De vajon mindenki helyesen értelmezi-e őket? S az 1944 őszén a lelkekbe elültetett félelmet és rettegést vajon sikerült-e levetkőznünk? Vagy még mindig a lelkünkben van a félelem, és az egykori „magvetőknek” sikerült-e elérniük, hogy a magyarok lelkéből kiöljék a nemzeti érzést, azt, hogy ehhez a nemzethez tartozni büszkeség, és ha egyszer ehhez a nemzethez tartozunk, akkor kötelezettségeink is vannak a nemzet fenntartásának vonatkozásában?” Kovács Miklós rámutatott: egyelőre még vannak olyanok Kárpátalján, akik ki mernek állni a nemzeti érdekekért, de a küzdelem szoros és kétesélyes: ha veszítünk, akkor őseink mártíromsága hiábavalónak bizonyult. „Minden magyarnak, aki ezt fel tudja fogni, a felelősséget magára kell vennie. S valahányszor a nemzet túléléséhez szükséges, mindennapi helytállás helyett félelmet, gyávaságot és közönyt mutatunk, mindannyiszor az emléktáblán szereplő embereknek a szenvedését, a mártíromságát tesszük hiábavalóvá. Legyen erőnk ezt a nagyon súlyos terhet büszkén viselni, és a küzdelmekben – melyben majd eldől az itteni nemzet sorsa – mindebből erőt meríteni. Valahányszor meglátják ezt az emlékművet, az egyes neveken túl jusson eszükbe a kárpátaljai magyarság egésze, és jusson eszükbe erről az ő áldozatuk által ránk háruló kötelezettség” – zárta szavait Kovács Miklós, aki ezután Mélykuti Ferenc konzullal együtt leleplezte az emlékművet.

Ezután a Reménység énekegyüttes dalos szolgálata következett.

Majd Jaczkó József római katolikus lelkész megszentelte az emlékművet, illetve Mező Miklós helyi református lelkipásztor igehirdetése következett. A tiszteletes rámutatott: az „élet koronáját” csak próbatételek révén érdemelhetjük ki. Az emlékmű üzenete pedig: légy hű a te Istenedhez, hitedhez, nemzetedhez, önmagadhoz és embertársaidhoz. Majd az egybegyűltek verscsokrot hallhattak a helyi fiatalok előadásában.

A továbbiakban az emlékezők elhelyezték a kegyelet koszorúit; az eseményen jelen volt és koszorúzott Sin József, a KMKSZ Beregszászi Középszintű Szervezetének elnöke is.

A rendezvény zárásaként az emlékezők elénekelték a Himnuszt, a Szózatot és a „Mindig veled, Uram…” kezdetű református éneket.