Egy élet, több hivatás, nagycsalád – Interjú Bocskor Zitával
Vannak emberek, akiknek az életútját nehéz egyetlen hivatással leírni. Nem azért, mert keresik önmagukat, hanem éppen ellenkezőleg: mert több területen is megtalálták azt, amiben örömmel, lelkiismeretesen és másokért dolgozhatnak. Bocskor Zita négy gyermek édesanyja, a Juno Nőgyógyászati Klinika vezetője, dietetikus, hivatalos fordító és újságíró. Mindeközben feleség, háziasszony, kertészkedő, sütni-főzni szerető nő, aki, amikor ideje engedi, színházba, olvasóklubba vagy énekkörre is igyekszik eljutni. Hogy férhet mindez bele egyetlen ember életébe? A válasz talán egyszerűbb, mint gondolnánk: rengeteg szervezéssel, hittel és erős családi háttérrel.
– Az interjúnkat akár a nagycsaládos rovatunkba is szerkeszthetnénk. Hogyan menedzseled le a mindennapokat?
– Egy éve már, hogy az Úr kegyelméből négygyermekes szülők lettünk. Legkisebb lányunk, Hanna érkezése különösen nagy izgalommal járt, hiszen mindketten sok komplikáción mentünk keresztül a várandósság és a szülés során. Volt félelem, bizonytalanság és számos nehéz pillanat, de az Úr ismét megmutatta a hatalmát, és megőrizte mindkettőnk életét. Ma már négy gyermek tölti meg élettel az otthonunkat: Dávid 12 éves, Liza 9, Dórika 5, Hanna pedig egyéves. Ha a mindennapjainkat egyetlen szóval kellene jellemeznem, talán a „logisztika” lenne a legtalálóbb. Iskola, óvoda, különböző programok, munka, háztartás, főzés, ügyintézés – és természetesen mindig akad valami váratlan is. De számomra a gyermekek nevelése az első és legfontosabb feladat. A munka fontos, a hivatásom fontos, de az anyaság mindennél előrébb való. Szeretek anya lenni. Talán ez a legszebb és egyben a legnehezebb hivatás az életben. Négy gyermek mellett természetesen vannak fárasztó napok, amikor az ember estére úgy érzi, minden energiája elfogyott. De közben annyi szeretetet, örömöt és áldást lehet megtapasztalni, hogy újra és újra rájövök: minden nehézség ellenére hatalmas ajándék ez az élet. Ebben az egészben a férjem a legnagyobb támaszom.
– A szakmai életed fontos területe a dietetika. Vannak tipikus tévhitek a témát illetően?
– A közelmúltban Prof. Háscsa János szülész-nőgyógyásszal közösen kutatást végeztünk, amelynek témája az inzulinrezisztencia és a női ciklus kapcsolata volt. Számomra nagyon fontos, hogy folyamatosan képezzem magam. A dietetika olyan terület, ahol nem lehet megállni. Folyamatosan új ismeretek jelennek meg, egyre többet tudunk a hormonális folyamatokról, az anyagcseréről és arról, hogy az életmód milyen hatással van a szervezet működésére. Talán az egyik legmegdöbbentőbb felismerés éppen az, hogy mennyire sok minden múlik azon, mit eszünk, hogyan élünk, mennyit mozgunk, hogyan alszunk, és hogyan kezeljük a mindennapi stresszt. Sokan azonban még mindig nehezen hiszik el, hogy egy életmódváltás valódi eredményt hozhat. Sokkal egyszerűbbnek tűnik bevenni egy „csodapirulát”, és várni, hogy minden problémánk megoldódjon. Anyagcserezavarok esetében azonban sokszor éppen a komplex megközelítés a kulcs. A táplálkozás, a mozgás, az életmód és szükség esetén az orvosi kezelés együtt adhatja meg azt a támogatást, amelyre a páciensnek szüksége van. Sajnos én nem vagyok varázsló. Segíteni, támogatni és irányt mutatni tudok, de a páciensek helyett betartani a javaslatokat nincs módomban. A változásért végső soron mindenkinek magának kell megdolgoznia.
– A testen és a lélekben is visszatükröződik, ha megtérül a befektetett munka?
– Igen. A dietetikában talán az a legszebb, hogy az eredmény sokszor nem csupán egy laboreredményben vagy a mérlegen jelenik meg. Amikor egy nő egy tudatos életmódváltást követően sikeresen teherbe esik, amikor valaki több tíz kilogrammtól szabadul meg, amikor rendeződik a hormonháztartása, vagy egyszerűen csak azt írja: „sokkal jobban érzem magam”, az számomra is óriási öröm. Egy sikeres életmódváltás eredménye a legtöbbször szemmel látható. De még ennél is fontosabbak azok az üzenetek, amelyekben a hölgyek arról számolnak be, hogy fizikailag és lelkileg is jobban vannak. Hiszen nem csupán a kilogrammokról van szó. Az ember egészét kell nézni.
– Van olyan munka, amit utólag nem vállalnál el? Mindig a helyeden voltál?
– Tizenhat év munkaviszony alatt, mégha nem is sokszor, de voltak nehéz időszakaim. Volt olyan munkahely, ahová nagy lelkesedéssel érkeztem, mégis hamar úgy éreztem, talán nem ott kellene lennem. Sajnos olyan közeg volt, amelyből nehéz volt nap mint nap erőt meríteni. Az idő múlásával azonban másképp kezdtem látni ezeket a helyzeteket. Úgy gondolom, hogy időnként próbára vagyunk téve. Nem minden munkahely lehet ideális, és találkoznunk kell olyan helyzetekkel is, amikor nem értjük, miért éppen oda lettünk rendelve. Ma már hiszem, hogy az Úr nem véletlenül rendelt engem olyan helyre, ahol nehéz volt. A gyengeség közepette erősebbé tett. Még egy nehézségekkel teli időszakban is megismerhettem nagyon jó embereket, akikkel a mai napig tartom a kapcsolatot. A többiektől pedig tanultam. Talán ez az egyik legfontosabb felismerés, amelyet az ember az évek során megszerez: nem minden helyzetet kell szeretnünk ahhoz, hogy tanuljunk belőle.
– Kevésbé ismert talán, hogy korábban tanítottál. Nem hiányzik a tanítás?
– Az első diplomám az angol-magyar szakos volt. A filológusi, pedagógusi vonal ott maradt a lelkem mélyén, így természetesen hiányzik. Nagyszőlősön, a helyi 4-es számú középiskolában „első fecskeként” tanítottam magyart, mint idegen nyelvet. Kihívásokkal teli időszak volt, hiszen ez a tantárgy abban a tanévben került bevezetésre. Ezenkívül egy helyi magán nyelviskolában is tanítottam, ott felnőtteknek oktattam szintén magyart, mint idegen nyelvet. Nagyon szerettem tanítani. Szívvel-lélekkel végeztem ezt a munkát. Aztán az élet másfelé sodort, és más irányt vett a pályám. De ki tudja? Isten útjai kifürkészhetetlenek. Lehet, hogy egyszer még visszatérek ehhez a hivatáshoz.
– Talán a klinika az egyik legfontosabb terepe a szakmai életednek.
– Nagyon szeretem a klinikai munkámat. Minden nap megtapasztalom benne az áldást, és rengeteget tanultam az évek során Prof. Háscsa Jánostól. A közös munka közben természetesen magam is sokat változtam. Egy kollektíván belül nagyon fontos, hogy a munkatársak egymásért dolgozzanak, ne pedig egymás ellen. Talán éppen ez a fejlődés egyik legszebb része a szakmai életnek: amikor idővel nemcsak több tudásunk lesz, hanem mi magunk is másképp látjuk a világot, az embereket és saját magunkat.
– Melyik munkádat szereted leginkább?
– Mindegyiket nagyon szeretem. És mindegyikben azt tartom a legfontosabbnak, hogy folyamatosan fejlesszem magam. Dietetikusként emberek életmódján keresztül segíthetek változást elérni. A klinikán a női egészség és a családalapítás világához kapcsolódhatok. Fordítóként emberek és nyelvek között teremtek kapcsolatot. Immár 16 éve foglalkozom újságírással. Történeteket, embereket és sorsokat mutathatok meg. A munkáim során rengeteg embert ismerek meg. Mindegyikük egy külön történet, és minden találkozásból tanulhatok, tovább vihetek magammal valamit. Talán éppen ez köti össze a sokféle feladatot: az emberek iránti érdeklődés, a segíteni akarás és a folyamatos tanulás.
– Haragtartó vagy?
– Nem. De vannak határok. Keresztényként mindig igyekszem egy helyzetet nemcsak a saját szemszögemből nézni, hanem megpróbálom megérteni a másik ember nézőpontját is. Legegyszerűbben talán Seneca fogalmazta meg: Nem az emberek okoznak nekünk csalódást, hanem az elvárásaink, amelyeket velük szemben támasztunk. A csalódás gyakran nem abból ered, hogy valaki nem olyan, amilyennek lennie kellene, hanem abból, hogy mi olyannak képzeltük, amilyen valójában sosem volt. Tehát összességében nem vagyok haragtartó, viszont van az a pont – még ha nagyon ritkán is –, amikor ha egyszer elfordulok valakitől, az örökre szól. Onnan nincs visszaút.
– Sokgyerekes anyukaként, több munka mellett ismered az énidő fogalmát?
– Négy gyermek, munka, háztartás és több hivatás mellett a szabadidő természetesen ritka kincs. Néha azonban igyekszem eljutni színházba, olvasóklubba vagy énekkörre. De igazából a családdal töltött idő a legértékesebb számomra. Nem is vágyom igazán másra. A kikapcsolódás számomra sokszor egészen hétköznapi dolgokban rejlik. Szeretek főzni és sütni. Nagyon fontos, hogy minden nap friss étel kerüljön az asztalra. A család életének ez ugyanúgy része, mint a munka vagy az iskola. A születésnapomon a barátnőm megkérdezte a férjemet, minek örülnék. Ő gondolkodás nélkül azt mondta: „egy fazéknak.” A történet sokat elárul rólam. Emellett a virágoskertem a nyugalom szigete számomra, a hely, ahol meg lehet állni egy pillanatra. Nagyon szeretem a virágokat, és igyekszem úgy ültetni őket, hogy tavasztól késő őszig virítsanak. Bár csak kicsi konyhakertem van, nagyon szeretek benne tevékenykedni. A saját, permetmentes zöldség pedig szerintem aranyat ér a mai világban. Talán ezek az apró dolgok teszik igazán teljessé a nagy dolgokat. Egy frissen elkészített ebéd, egy virág, amely végre kinyílik, a kertből leszedett zöldség, a gyerekek nevetése vagy egy közösen eltöltött este.
– Van-e valamilyen vágyad, még megvalósítatlan álmod?
– A legnagyobb vágyam az, hogy az Úr vezesse mindig minden léptemet, hogy a családom minden tagja egészséges legyen, valamint hogy eljöjjön a várva várt béke. És van egy aprócska álmom is: hogy egyszer együtt, az egész családommal láthassuk a tengert.
Pallagi Marianna