A kegyelem Istene
„Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott. Mert akiket eleve kiválasztott, azokról eleve el is rendelte, hogy hasonlókká legyenek Fia képéhez, hogy ő legyen az elsőszülött sok testvér között.”
Róma 8:28-29
Rákos vagyok.
2021 augusztusában tudtam meg, hogy rákos vagyok. Azóta öt év telt el, mégis minden alkalommal nehéz kimondanom ezt a mondatot. Nehéz együtt élni azzal, amit jelent.
A diagnózisom után sok szeretettel és jó szándékkal mondták nekem a Róma 8,28-at:
„Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott.”
Tudom, hogy ez igaz. Teljes szívemből hiszem. Mégis, amikor az ember szenved, egy ilyen ígéret néha távolinak tűnhet. Mintha majd egyszer, valamikor a történet végén értenénk meg, hogyan szolgált mindez a javunkra – amikor már túl vagyunk a nehézségeken.
De mi van akkor, amikor még benne vagyunk?
Amikor még nem látjuk a végét?
Ilyenkor Isten kegyelmét is nehéz lehet megragadni. Mintha valami megfoghatatlan dolog után nyúlnánk, amit nem tudunk a kezünkben tartani.
Soha nem kételkedtem abban, hogy Isten jó. Nem kételkedtem a szeretetében, és abban sem, hogy képes meggyógyítani.
De van valami különösen nehéz abban, amikor imádkozunk valamiért, és várjuk a választ.
Tudom, hogy Isten meg tud gyógyítani – mégis úgy döntött, hogy eddig nem gyógyított meg.
Talán te is átéltél már valami hasonlót.
Lehet, hogy egy gyermekedért imádkozol, aki eltávolodott tőled, és csak arra vársz, hogy egyszer hazataláljon. Talán hónapról hónapra egyre nagyobb anyagi terheket cipelsz. Vagy lehet, hogy a házasságod válságban van, és kétségbeesetten várod, hogy Isten közbelépjen.
De hol találunk kegyelmet azokban a napokban, amikor még mindig várunk?
Amikor még nem látjuk, hogyan lesz mindebből valami jó?
Talán éppen itt van a probléma: abban, ahogyan a kegyelemre gondolunk.
Amikor újra és újra elolvastam a Róma 8. fejezetét, rájöttem, hogy valamit félreértettem.
Pál ugyanis nem azt írja, hogy a hívő embernek nem kell szenvednie. Éppen ellenkezőleg. A szenvedés nagyon is jelen van ebben a fejezetben.
Pál arra emlékeztet bennünket, hogy a mostani szenvedéseink össze sem hasonlíthatók azzal a dicsőséggel, amely majd megmutatkozik bennünk (Róma 8,18).
És miközben sóhajtozunk, küzdünk és várunk, a Szentlélek ott van velünk. Segít a gyengeségünkben, és közbenjár értünk akkor is, amikor már azt sem tudjuk, mit kellene mondanunk (Róma 8,26–27).
Aztán Pál kimondja azt a jól ismert mondatot: minden javukra szolgál azoknak, akik Istent szeretik, akiket az ő elhatározása szerint elhívott.
De mi Isten célja velünk?
Az, hogy kényelmes életünk legyen?
Hogy soha ne kelljen szenvednünk?
Nem.
Az a célja, hogy egyre inkább Krisztushoz hasonlóvá váljunk (Róma 8,29).
És ha tovább olvassuk a fejezet végét, valami egészen gyönyörű bontakozik ki előttünk.
Pál azt mondja: nincs az a nehézség, amely legyőzhetne bennünket. Krisztusban többek vagyunk, mint győztesek. És semmi – sem halál, sem élet, sem jelen, sem jövő, semmilyen körülmény – nem választhat el bennünket Krisztus szeretetétől (Róma 8,31–39).
Ez a kegyelem. Nem az, hogy Isten mindig elveszi a fájdalmat. Hanem az, hogy a fájdalomban sem hagy magunkra.
Isten jósága és kegyelme nem csupán abban mutatkozik meg, amit tesz értünk. A kegyelem végső soron maga Isten.
Amikor szenvedünk, nem csupán azt kapjuk tőle, amit tesz. Ő maga adja nekünk önmagát. A Szentlélek jelenléte által velünk van – a legnehezebb napokon is.
Soha nem vagyunk egyedül.
És mindig megkapjuk a kegyelmet ahhoz, amivel éppen ma kell szembenéznünk.
virtualiskavezonoknek.blogspot.com