A szovjet idők „kísértete” Bótrágyon

A szovjet érában jobb sorsra érdemes szülőföldünk több településén is emlékműveket emeltek a „hős” szovjet katonák tiszteletére, akik 1944 „dicső” őszén „felszabadították” a „fasiszta elnyomás alatt sínylődő” Kárpátalját, s ennek eredményeként mi is elindulhattunk a vörös ötágú csillag által beragyogott lenini úton a szögesdrótkerítéssel, műszaki zárral és őrtornyokkal körülkerített kommunista „paradicsom” felé (hiába, no, vigyáztak rá, nehogy kimeneküljünk a bolsevista „édenkertből”).

A beregszászi járási Bótrágyon, ezen a mondhatni színmagyar településen máig is egy hatalmas méretű „hősi” emlékmű emelkedik a falu peremén, az immár községházaként működő egykori kolhoziroda előtt. A szovjet katonai szuronyokat stilizáló keretek között három, legalább három-négy méter magas szobor tekint alá a szemlélődőre: egy géppisztolyára támaszkodó, illetve egy szélben lobogó zászlót tartó szovjet katona, valamint egy lángoló kandelábert a magasba emelő nőalak (talán a győzelem istennője?). Én viszont e megalomániás monumentumot nézve csak arra tudok gondolni, mennyi szenvedést hozott Kárpátaljára s kiváltképp az itteni magyarságra a szovjet „felszabadítás”. Nemzetrészünk gerincének a megroppantása végett, egy hónappal a Vörös Hadsereg bevonulása után, több tízezer magyar férfit indítottak el a maguk via dolorosáján (a szenvedések útján) „a népek atyja”, a „nagy” Sztálin kényszermunkatáborai felé, ahol – illetve már az odaút során – éppen olyan „emberségesen” bántak a foglyokkal, mint az SS-őrök a náci koncentrációs táborok rabjaival. Igaz, a szovjet lágerekben nem épültek gázkamrák, illetve krematóriumok, de a hastífusz, az éhezés, a fagy, valamint a végsőkig kimerítő munka is hatásos emberpusztító eszköznek bizonyult. Bótrágyról is 153 lakost hurcoltal el a Gulágra, akik közül 78-an odavesztek.

A „felszabadulást” követő szocialista társadalmi átalakulás során „a nép ellenségeivé” lettek a földműveléshez értő, dolgos, ezért módossá vált gazdák, a földbirtokosok, valamint a kisebb-nagyobb cégtulajdonosok, akiket magyarán kiraboltak a mezőgazdaságból élők egész rétegét sújtó kollektivizálás, illetve a vállalkozókat kifosztó államosítás során, mert az új rendnek csak gazdaságilag kiszolgáltatott helyzetű, a megélhetés terén teljesen az államtól függő tömegekre volt szüksége.

Az egyházakat sem kímélte az ideológiai kizárólagosságra törekvő, ateista hatalom, mely a parókiák, plébániák államosításával egyetlen tollvonással elvette a tetőt a római katolikus papok, illetve a református lelkészek, görög katolikus parochusok és családjuk feje fölül, a koncepciós perek elítéltjeiként megannyi egyházi személy ismerhette meg a végtelen Szibériát, míg a paplakok és az egyházi iskolák elkobzása mellett több községben a templomuktól is megfosztották a híveket. A magyarság szempontjából pedig különösen fájó következménynek bizonyult, hogy folytatódott a cseh érában megkezdett elszlávosítási politika, a nagyarányú betelepítések következtében törpe kisebbségbe került az ungvári, illetve a munkácsi magyarság, míg nem egy, a II. világháború előtt még színmagyar vagy magyar többségű településen (Kincseshomokon, Fancsikán, Visken stb.) túlsúlyba kerültek a szláv betelepültek és leszármazottaik. Több községben bezárták a magyar iskolát, ukrán tannyelvű oktatási intézményt nyitva helyettük, s olyan színmagyar község is akadt, ahol ukrán iskolát létesítettek, ezekben a tanintézetekben pedig a magyar tanulókat megfosztják annak lehetőségétől, hogy irodalmi szinten elsajátítsák az anyanyelvüket, megismerjék nemzeti irodalmukat, kultúrájukat, s az anyanyelvű oktatási intézményekben már taníthatóvá vált történelmünket. Mindez a nemzeti öntudat csökkenéséhez vezetett, illetve vezet ma is a nemzetrészünk asszimilációjára törekvő ukrán államban, mely éppen a szovjet annexió révén jutott hozzá vidékünkhöz. Úgyhogy minden okunk megvan rá, hogy ne felszabadulásnak tekintsük a szovjet hadsereg kárpátaljai bevonulását…

– Tizenhárom éves voltam, amikor 1944 októberében Bótrágyra is bejöttek az orosz csapatok – emlékezik vissza a nyolcvanéves Marton Dániel. – Többségük – Bátyú felől jövet, Harangláb felé tartva – csak átvonult a falun, s persze, itt is előszeretettel gyűjtögették az órákat, volt olyan katona, aki hat darab karórát fűzött fel a karjára, de az ébresztőórákat sem vetették meg. Ugyanakkor nem értettek hozzájuk, s azt sem tudták, mit csináljanak a lejárt szerkezetekkel (mondanom sem kell: a „hősi” emlékművön ábrázolt szovjet hadfiak karján egyetlen óra sem látható – L. M.).

– 1985-ben azután az akkor Veress Gábor által vezetett beregszászi járási pártbizottság azt indítványozta a bótrágyi Győzelem Kolhoz elnökének, a Cserkaszi megyéből származó Vladiszlav Buzovszkijnak, hogy a nagy honvédő háborúban kivívott győzelem 40. évfordulójára állítsanak fel egy hősi emlékművet a faluban – emlékezik vissza Molnár Balázs akkori tanácselnök. – A három szoboralakot ungvári képzőművészek készítették, a kolhoz munkásai pedig április 10-től május 9-ig éjjel-nappal építették a talapzatot meg a szuronyokat formázó kereteket, hogy a győzelem napjára felavathassuk az emlékművet.

– Annak idején virágágyásokat alakítottak ki a szoborkompozíció körül, amellett fényszórókkal is körülvették, hogy éjjel díszkivilágítást kapjon, s míg tartott a szovjet éra, az iskolásoknak, a kolhozistáknak „kötelezően önkéntes” jelleggel minden évben ki kellett vonulniuk az emlékműhöz, hogy ott ünnepeljék meg a győzelem napját – magyarázza Horváth Árpád, a helyi KMKSZ-alapszervezet elnöke. – A virágágyásoknak meg a projektoroknak viszont már hírük-hamvuk sincs, sőt a ’90-es években még az emlékműre szerelt, rézből öntött szovjet szimbólumokat, az ötágú vörös csillagot, a sarlót és a kalapácsot is leszerelték, hogy eladják mint fémhulladékot. Amúgy a helybeli lakosságot nem igazán zavarja a szovjet hősi emlékmű megléte.

Láthatjuk tehát, hogy míg az ukrán soviniszták minden alap nélkül támadják a magyar vonatkozású emlékműveket – lásd az ungvári Petőfi-szobor festékkel való leöntését, vagy éppen a vereckei honfoglalási emlékmű többszöri megrongálását -, addig egy magyar faluban nem kelt politikai indulatokat egy szovjet hősi emlékmű, mely pedig csakugyan fájó emlékeket ébreszthetne bennünk. Csakhát társadalmi-gazdasági krízisek alkalmával a szélsőségesek előszeretettel kovácsolnak politikai tőkét egy gyengébb kisebbség, jelen esetben a kárpátaljai magyarság elleni kirohanásokkal, melyekkel szemben talán csak az anyaországtól számíthatunk védelemre.

Kárpátalja