Azt adtam másoknak, amire nekem volt a legnagyobb szükségem
„Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül.”
Példabeszédek 11:25
Úgy éreztem, mindenki más teljes életet él – csak én nem.
Beálltam a furgonnal a garázsba, a gyerekeket pedig beküldtem a házba, hogy pakolják le a hátizsákjukat. „Végre pár perc magamra” – gondoltam, miközben elővettem a telefonomat, és elkezdtem nézegetni a közösségi oldalamat.
Egymás után jöttek a képek. Az egyik barátnőm a felújított konyháját mutatta meg, mások vidám hétvégi programokról vagy romantikus randevúkról posztoltak, boldog házasságban. Valaki azt írta ki, hány kilométert futott aznap reggel, más pedig valamilyen örömteli hírt osztott meg, amit jó volt ünnepelni.
Minél tovább görgettem, annál inkább másokhoz hasonlítottam magamat. És minél többet hasonlítgattam, annál rosszabbul éreztem magam.
Aznap már eleve nehéz napom volt. Néhány csalódás és egy csomó elintézetlen, bennem kavargó érzés nehezedett rám. A hírfolyam pedig csak még jobban emlékeztetett mindarra, ami nekem hiányzott: arra, hogy egyedül nevelem a gyerekeimet, és arra is, hogy a férjem halála óta mennyi minden megváltozott, mennyi mindent veszítettek el ők is.
Nagyon szükségem lett volna valamire, ami egy kicsit jobb kedvre derít.
Tudtam, hogy le kell tennem a telefont. Úgyhogy inkább elkezdtem üzeneteket írni néhány barátomnak, akiknek éppen szükségük volt egy kis bátorításra. Ráírtam olyanokra is, akikkel már régóta nem beszéltem, megkérdeztem, hogy vannak, és hogy hogyan imádkozhatnék értük.
Így üzengettünk egymásnak. Igéket, imákat, bátorító gondolatokat küldtünk.
Aztán valami egészen váratlan történt.
Ők is megkérdezték, hogy én hogy vagyok. Megkérdezték, hogyan imádkozhatnának értem. És egyszer csak az én telefonom is megtelt igékkel, imákkal és bátorító üzenetekkel.
Lassan azt vettem észre, hogy a szomorúság, ami addig rám nehezedett, kezd eltűnni. Könnyebb lett a szívem. Újra bátorítást kaptam.
A Példabeszédek 11:25 ezt mondja:
„Aki mást felüdít, maga is felüdül.”
Isten úgy teremtett bennünket, hogy amikor másokat bátorítunk, mi magunk is bátorítást kapunk.
A vers héber megfogalmazása még szemléletesebb: „Aki öntöz, maga is megöntöztetik.” Amikor szeretetet, bátorítást és segítséget adunk másoknak, Isten Lelke közben minket is betölt.
Így vagyunk megalkotva: adunk is, és kapunk is.
Amikor mi magunk is fáradtak, kimerültek vagyunk, könnyű azt gondolni, hogy nincs bennünk semmi, amit másnak adhatnánk. „Nekem is annyira szükségem van a bátorításra, hogyan tudnék én bátorítani bárki mást?”
De Isten szeretete és ereje nem fogy el. Soha nem tudunk annyit adni, hogy Isten forrásai kiapadjanak, és mi teljesen üresen maradjunk.
Isten közösségre teremtett bennünket. Tudja, milyen könnyű belemerülni a saját gondjainkba és szükségeinkbe. De ha túlságosan magunkra figyelünk – még akkor is, amikor valóban nehéz helyzetben vagyunk –, attól sokszor csak még nehezebb lesz a szívünk.
Az 1Thesszalonika 5:11 arra biztat:
„Vigasztaljátok tehát egymást, és építse egyik a másikat, ahogyan teszitek is.”
Bátoríthatunk valakit egy üzenettel, egy kézzel írt levéllel vagy egy telefonhívással. Megkérdezhetjük, hogy van. Vihetünk neki egy tál ételt. Meghallgathatjuk, amikor szüksége van valakire, aki egyszerűen csak ott van mellette.
Imádkozhatunk egy barátunkért, majd néhány nap múlva újra ráírhatunk, hogy megkérdezzük, hogyan van.
Az életünk teljességét nem a közösségi oldalak hírfolyamában találjuk meg.
A valóban teljes élet akkor kezdődik, amikor engedjük, hogy Jézus betöltsön bennünket, hogy aztán mi is továbbadhassunk másoknak abból, amit tőle kaptunk.
virtualiskavezonoknek.blogspot.com