Kárpátalja anno: tiszakeresztúri látogatás 1934-ben
Szombathy Viktor (1902–1987) felvidéki író, műfordító, múzeumigazgató 1934-ben tett körutat Kárpátalján. Tiszaújlakot és Tiszakeresztúrt is felkereste. Úti beszámolója a Hiradó hetilapban jelent meg 1934. október 10-én.
Ebben írja: „Tiszakeresztúri gazdámnak, aki tüzes két lován visz Kereszturra, már csak rövid kis bajusza van s már a fiatal községi biró is csak ennek az uj divatnak hódol. Ujdonságos itt a kocsiút is, az ember nagy naivitásában nem is gondolná, hogy az országút betonból és aszfaltból van errefelé. Igaz ugyan, hogy rövid távolságokon csupán, de mégis. Kocsigazdánk nyugodtan hátrafordulhat az ülésén és beszél.
Hát soha ilyen szép magyar beszédet még nem hallott e sorok írója magyar gazdától. Írónak választékosságot, színésznek kiejtést, hevesvérűnek s nyelvben botladozónak méltóságteljes előadást itt kellene tanulni. Ezek a finoman megnyujtott A és E hangzók, ezek a megválogatott szavak, ez a tempós előadás: igen, ezt néha rádióban kellene megforgatni, aminthogy a kulturgyűlés minden felszólalójának szavát is felírtuk, olyan okos, nyugodt, józan szavak voltak azok. Sőt, talán már túl józanak és túl meggondoltak, az ember szeretné, ha vitatkoznának, heveskednének s odamondogatnának egymásnak. Dehát kulturgyűlés van s bizony, ez a husz-harminc tiszavidéki egyszerű gazdaember sokkal nyugodtabban és komolyabban, sokkal akadémikusabban viselkedett, mint nálunk előkelő gyülekezetekben tapasztaljuk. Ha behunyom a szemem, azt hiszem, klubban vagyok. Helyeslik a kulturszervezetet, meg is alakítják, a bíró közben engedelmet kér, hogy kissé rendetlen volt a községháza. Sajnos, a falu néhány szellemi vezetője ezúttal távolmaradt embereinek nemzeti kultúrtörekvésétől s ebben a vonatkozásban néhány szlovenszkói falura kell gondolnom, ahol szintén fennállanak a kis faluk egyetértését romboló érzékeny társadalmi, személyi kérdések. Szerencsére, nem sokban…
Egyszer azonban ideje volna kivizsgálni ezt a nemzeti hibánkat is, megragadva azt a kérdést is: miért kell széthúzni mindig a magyarnak? S miért nem látjuk kivétel nélkül minden faluban, minden vonalon a maga helyén a falu szellemi vezetőit? Mi az, ami sok vezetőt visszavonulásra késztet a magyar lelkiismeret és felelősségvállalás útjából?
Nem lehetnek olyan vallási, politikai, kulturális, anyagi, személyi ellentétek, hogy ki ne lehetne őket küszöbölni, ha megvan a jóakarat hozzá! A nap leszállott s még utoljára megpihentek sugarai a messzi havasokon, a Tiszán s a füzesek fölött. Csodálatosan mélykék itt az ég, szinte ibolyaszinű, mint a sztratoszférában. Az a csillagos este pedig, amely most borul fejünk fölé, szinte lehetetlenül szép. Soha még ennyi csillagot, mint a Tisza fölött. Legtávolabbi rejtekhelyükről előmozdultak a kicsi fénypontocskák, talán még a fel nem fedezettek is kibújtak egy pillanatra jól őrzött feketeségükből s végigmosolyogtak a Tisza-parton. Ragyog, villog szikrázik, tündöklik az ég. Heten ülünk a szekéren, mint a gonoszok. Szemben velünk cimbalmot cipel a hátán egy cigány. Csendesen húzódik a banda az árokparton. Mulatság lesz a faluban, arra készülődnek. Kiváncsi volnék rá, hogy ez a fegyelmezett, komolyszavu és büszke nép, ezzel a szikár termetével, hogyan szokott duhajkodni, mert bár aztán, ezen a vidéken, van kitűnő és annyi, hogy mióta Lengyelországba nem vihetik át, egészen beleszegényedett Beregszász környéke…„
Marosi Anita
Kárpátalja.ma