Kárpátalja anno: az elveszett tárca és a pelenkába rejtett pénz esete Munkácson
Történt, hogy 1934 őszén egy munkácsi borkereskedő, Necsasz Vaclav elvesztette a pénztárcáját valahol Munkács és Beregszász között. A tárcában 23 ezer korona lapult, ami igazi vagyonnak számított akkoriban. Meg is indult a kincsvadászat a két város közötti mintegy 25 kilométeres szakaszon. Emberek sokasága vonult végig a távon, abban bízva, hogy hátha megtalálja az elveszett kincset.
Jack Sándor, a Magyar Hirlap tudósítója éppen arra járt, amikor felfigyelt a látszólag cél nélkül kószálókra. Az esetről írt beszámolója a Magyar Hirlap 1934. október 2-i számában jelent meg:
„Autóbuszon utaztam Beregszászról Munkácsra. Az őszi napsugár véges-végig beragyogta a sima utat, a hervadó mosolyú erdőt, az apró játékházakból álló falvakat, a széles, már virágtalan rétet. Ezen a szép, de máskor nem túlságosan forgalmas úton szokatlanul nagy az élénkség. Az autóbusz feltűnően lassan halad. A sofőr túlságos körültekintéssel vezet, az utasok egyik része is erősen figyeli az úttestet… Meglep a nagy forgalom és megkérdem, hogy hol van vásár? Felvilágosítanak: sehol. Nem értem. Máriapócsra való búcsújárásnak is vége és tűnődőm, hogy mit keres az úton ez a rengeteg ember.
Aztán megtudom… A kárpátaljai lapok megírták, hogy Necsasz Václav munkácsi bornagykereskedő Munkácsról Beregszászfelé való utaztában elvesztette huszonháromezer koronát tartalmazó pénztárcáját. Necsasz szerint a pénz valószínűleg útközben veszett el, miután autóba való felszállásakor még a zsebében volt. Az elveszett összeg egy darab ötezresből, tizenhét darab ezresből és tíz darab százasból állott és az országúton hullámzó tömeg ezt a pénzt keresi. A sofőr azért megy lassabban, az utasok azért figyelnek jobban ki és az úttestet azért lepik el az emberek, hogy ezt a »dáriusi« kincset jelentő vagyont megtalálják. A hír megjelenése óta úgy Beregszászról, mint Munkácsról és a környező falvakból megindultak a kincskeresők és fáradhatatlanul keresik Necsasz pénzét. Gyalogosan, biciklin, külön-külön és csoportokban népesítették be az országutat és lehajtott fővel figyelik az út minden részét.
Megállítom az autóbuszt. Leszállok. Meg akarom nézni ezt az őrültséget. A kincskeresők közé keveredem. Ismert arcok, üzletnélküli kereskedők, állástalan hivatalnokok, kofák, munkanélküliek, családok, becsületesnek és gyanúsnak látszó férfiak, sok mindenen túlesett asszonyok, ártatlan gyermekek senkivel, semmivel nem törődve keresik a kincset… Egy fiatalembert megszólítok. Munkácsra való. Leépített könyvelő. Megkérdem, hogyan képzeli el ezt az ostoba kincskeresést.
– Kérem, én ügyesen csináltam – válaszolja – társaságot szerveztem. Négyen vagyunk és beosztással figyelünk, minden négyzetcentimétert. Az elsők között indultunk el. Már öt órája járunk, lemegyünk Beregszászig és vissza. Csak egy kis szerencse és megtaláljuk a pénzt.
– Megéri a fáradtságot?
Nem érti a kérdést. Megismétlem. Megmagyarázza, hogy megér minden fáradozást, mert egyrészt hasznosabb munkát úgy sem tudnak kapni, másrészt mégis csak mindegyiküknek sokat jelentene, ha hozzájutna a huszonháromezer korona egy negyedéhez.
– Hisz ez a pénz a Necsaszé – mondom – ezt nem vehetik el.
Rám csodálkozik, ez még eszükbe sem jutott… Töpreng egy keveset is kijelenti, hogy Necsasznak már semmi köze ehhez a pénzhez, ügyelt volna rá.
– Megbüntetik, ha kiderül.
– Miért derülne ki, majd bolondok leszünk elárulni.
Ezt egészen természetesen mondja. Nem úgy, mint aki bűnt akar elkövetni, hanem mint aki nem is tudja, hogy bűnt követ el.
Egy beregszászi cipésszel beszélek. Az elhozta a feleségét és a legnagyobbik leányát. A család együtt keresi a pénzt. Ugyanezek a kérdések, ugyanazok a feleletek, mint előbb. Ha a pénzt megtalálják, eszükben sincs visszaadni. A leánynak valami szabóféle udvarol, a házasságból azonban nem lehet semmi, mert nincs pénz.
– Most, ha a jó Isten akarná – sóhajtja az anya – lehetne, nekünk kellene megtalálni a pénzt, minden rendbe volna.
– Nekem ebből kell a házbérem kifizetni, már elseje elmúlt és a házigazdám tízszer is szólt – mondja egy volt fűszerkereskedő.
– Mit csinálna, ha megtalálná a pénzt? – Egy évre kifizetném a házbért és megint nyitnék egy szép kis boltot. Uram, tudja milyen nagyszerű üzletem lehetne. Aranybánya. Nem kell hozzá semmi, csak megtaláljam ezt a pénzt.
S megy tovább…
Így akarnak házassághoz, az üzlethez, a kenyérhez, az élethez, mindenhez pénzt találni. A legtöbbjétől megtudom, hogy vagy van, vagy volt sorsjegye. Mindegyik meg volt és meg van győződve, hogy a főnyereményt megnyeri. A sorsjátékon már csak azok nem vesznek részt, akiknek nincs rá pénzük. Amennyire hisznek a főnyeremény kihúzásában, annyira biztosak Necsasz pénzének megtalálásában. Egy elbocsátott vasutassal beszélek. Hat gyermeke van. Intelligens, sokat tapasztalt ember. Igyekszik magyarázkodni és mentegetőzni.
– Uram – mondja – ez a sok ténfergő nép most mind az Isten lábát akarja megfogni, már letett arról, hogy rendes körülmények között igyekezzen pénzt keresni, ahhoz már elfáradt. Abban már nem hisz. A vakszerencsében, fantasztikumban inkább bízik. Nem is tud már elképzelni mást, mint valami nagy blöfföt. Mindegyik a nagy ternót akarja…
– De most nem lutriról van szó – vetem közbe –, hanem Necsasz borkereskedőnek a pénzéről, amit ő elvesztett és amire neki szüksége van.
– Ez semmi – válaszolja – a becsületnek ehhez semmi köze. Ha a becsületérzés itt bármelyiket is zavarná, nem jött volna el. Kétségbeejtő szükség van és ebből csak kétségbeejtő dolgok támadhatnak… Ebből támad Necsasz pénzének a mindenáron való megtalálni akarása, eldugása, felhasználása… Mindegy. Megmenthet egy-két-négy életet… Őrület…
Gyönyörű idő van. A nap beragyog mindent. Az ég derülten kék… Huszonháromezer korona… Szegény, csalódott emberek…”
A kincskeresők hiába kutatták át Beregszásztól Munkácsig az utat, az árkot és a bokrot, semmit sem találtak. Nem úgy a rendőrség, mely kitartó nyomozás után rájött, hogy hová tűnt a borkereskedő pénze. A történet így fél évvel később folytatódott.
A beregszászi csendőrök a kezdettől lopásra gyanakodtak. Fő gyanúsítottjuk a kereskedő kocsisa, Homa Miklós volt, aki aznap is hajtotta Necsasz lovaskocsiját, amikor a pénz eltűnt.
A csendőrségnek szemet szúrt, hogy Homa hónapokkal az eset után elkezdte sűrűn látogatni a munkácsi kocsmákat, és könnyű kézzel szórta a pénzt. Jóllehet ebben az időben ritkán jutott rendes keresethez. A gyanú igazolása végett rajta ütöttek és házkutatást tartottak nála. Ezalatt Homa mindvégig a négyhetes csecsemőjét ringatta. Az egyik csendőrnek föltűnt, milyen gonddal vigyáz a férfi a kisgyermekre, holott ez az asszony dolga lenne. Titokban figyelni kezdte, majd odament a csecsemőhöz és játszadozni kezdett vele. Ez szemmel láthatóan ingerlékennyé tette a gyanúsítottat, aki mindent elkövetett, hogy elterelje a csendőr figyelmét a csecsemőről. Ez azonban nem sikerült. A csendőr ráparancsolt a kocsis feleségére, hogy vegye át férjétől a csecsemőt s emelje ki a pólyából. Az asszony vonakodva tett eleget a parancsnak. A csendőrök jól megnézték a pólyát, ám nem találtak benne semmit. Már-már befejeződött az eredménytelen kutatás, amikor a csecsemő keservesen sírni kezdett. Az egyik csendőr megpaskolta a gyereket és közben észrevette, hogy a pelenkában papiros zörög. Most már pucérra vetkőztették a gyermeket, s a pelenkából 14 ropogós ezerkoronás bankjegy került elő.
Ezek után Homa kénytelen volt bevallani, hogy ő lopta el Necsasz pénzét, mialatt az a bakon szundikált mellette. A tekintélyes összegből 4000 koronát kölcsönadott Popovics Erzsébet bábaasszonynak, aki állítása szerint tudott a lopásról. A csendőrség Homa Mihályt és Popovics Erzsébetet letartóztatta.
Marosi Anita
Kárpátalja.ma