Mesterségem címere: pilóta, pilótaoktató
Egy hollandiai étterem konyhájában, zöldségaprítás közben született meg benne az elhatározás, hogy pilóta lesz. Ma már a nyíregyházi repülőtéren oktatja a jövő pilótáit, és saját bevallása szerint nincs annál felemelőbb érzés, mint amikor egy növendéke először emelkedik a magasba egyedül. Zékán Mihály Asztélyból indult, gépészmérnökként végzett, majd a repülésben találta meg hivatását. A Mesterségem címere rovatban a pilótává válás útjáról, az oktatás felelősségéről, a repülés kevésbé ismert oldaláról és jövőbeli terveiről mesélt.
– Asztélyban születtél és nőttél fel. Milyen emlékeket őrzöl a gyerekkorodból, és mikor fogalmazódott meg benned először, hogy pilóta szeretnél lenni?
– Asztélyból származom, ott éltem 14 éves koromig, majd a Pápai Református Kollégiumba kerültem, ahol le is érettségiztem. Örökmozgó gyerek voltam, mindig csináltam valamit. Tervezgettem, rajzolgattam, hogy majd repülőgépet vagy helikoptert építek az udvaron. Ezeket persze megosztottam az édesanyámmal és a nagymamámmal, akik neveltek.
Emlékszem, 10-11 éves lehettem, amikor fogaskerekeket kértem anyukámtól, mert be akartam építeni őket az általam tervezett, lábbal hajtható helikopterbe. Még a fogaskerekek arányát is igyekeztem megmondani. Anya csak annyit felelt, hogy ezekért a fogaskerekekért egész nyáron dolgoznia kellene, és ha lesz rá pénze, megveszi őket. Természetesen sok minden nem lett az elképzelésből. (Nevet.)
Akkoriban kisházat építettem a fára, saját hintát és várat készítettem az udvaron található, fel nem használt hulladékokból. Talán még az áramot is bevezettem az egyik építménybe, de amikor a szomszéd észrevette, anyáék gyorsan leállítottak. A mai napig nem értem, miért!
Gyerekként egyébként nem gondoltam arra, hogy pilóta legyek. Sokkal inkább a tervezés és az építés érdekelt. Legóból is folyton űrhajókat készítettem, ezért is választottam a gépészmérnöki szakot. Aztán 21 éves koromban döntöttem el, hogy pilóta szeretnék lenni.
– Egy kárpátaljai kis faluból hogyan jutottál el a pilótahivatásig? Milyen út vezetett a képzéstől az első szakmai tapasztalatokig?
– Amikor elkezdtem a gépészmérnöki tanulmányaimat a Debreceni Egyetemen, még nem tudtam biztosan, hogy valóban ezt szeretném-e csinálni. Az első másfél év után tartottam egy év szünetet, és az akkori barátnőmmel Hollandiába mentünk dolgozni egy kínai étterembe.
A mai napig emlékszem arra a pillanatra, amikor a konyhában zöldséget aprítottam, és közben azon gondolkodtam, mit kezdjek az életemmel. Nem akartam egész életemben salátát vágni, de azt sem éreztem magaménak, hogy csak egy irodában ülve tervezzek.
Zenét hallgattam, és megszólalt egy dal, amelynek a címe Smooth Landing volt. Valamiért nagyon megfogott, ezért újra és újra meghallgattam. Aztán egyszer csak elkapott az a bizonyos libabőrös érzés, amikor az ember fejében összeáll a kép, és hirtelen megérti, merre kell továbbmennie.
Számtalanszor elképzeltem magam a végső megközelítés során, amint naplementében landolok. Akkor dőlt el bennem, hogy a repülés lesz az én utam.
Hazatérve rögtön kipróbáltam a kisgépes repülést egy vitorlázórepülőben, Hajdúszoboszlón. Ezt követte az első osztályú repülőorvosi vizsgálat, majd a következő évben elkezdtem vitorlázni a Nyíregyházi Albatrosznál.
Két évvel később, a Debreceni Egyetemen tartott gépészmérnöki diplomaosztóm másnapján már Nyíregyházára költöztem, ahol a posztgraduális pilóta szakmérnöki képzésen folytattam a tanulmányaimat. Újabb két év elteltével már a nyíregyházi repülőtéren dolgoztam oktatópilótaként, és a mai napig ezt a hivatást űzöm.
– Hogyan fogadta a családod és a környezeted a döntésedet? Voltak, akik kételkedtek abban, hogy sikerülhet megvalósítanod az álmodat?
– Főleg anyukám féltett, de látta rajtam az elkötelezettséget és azt, hogy valóban ezt az utat szeretném járni. Támogatott, nagyon büszke volt rám, és a mai napig az.
A közeli barátaim is mellettem álltak. Kevés olyan ember volt, aki kételkedett bennem, de tulajdonképpen rájuk nem is figyeltem. Addigra már tudtam, hogy ez az én utam, és nem hagytam, hogy bárki eltántorítson a célomtól.
– Mi jelentette a legnagyobb kihívást a pilótává válás során? Volt olyan időszak, amikor nehéznek tűnt elérni a célodat?
– Hollandia után, amikor még csak formálódott bennem az elképzelés, utánanéztem a képzési lehetőségeknek, és szembesültem azzal, mennyibe kerül pilótává válni. Nagyon sok időbe telt feldolgoznom, hogy ez a képzés akkoriban körülbelül 20 millió forintos, ma már akár 30 millió forintos befektetést és elkötelezettséget is jelenthet. Ez volt a legnagyobb kihívás.
Folyamatosan kerestem azokat a körülményeket, amelyek esetleg megakadályozhatnák, hogy pilóta legyek. Vajon megfelelek-e az orvosi vizsgálaton? Lesz-e valami akadály a vitorlázórepülés során? Valahogy azonban sosem találtam olyan jelet, amely arra utalt volna, hogy fel kellene adnom. Minden abba az irányba mutatott, hogy ez az én utam.
– Hogyan telik egy átlagos munkanapod? Milyen feladatokkal jár a pilótamunka a repülésen kívül?
– Olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy többnyire magam szervezhetem meg a napjaimat, így két egymást követő munkanapom ritkán telik ugyanúgy.
Általában kimegyek a repülőtérre, autóval vagy kerékpárral. A növendékkel vagy növendékekkel átbeszéljük az aznapi repülési feladatot, és ha úgy ítélem meg, hogy felkészültek, lemegyünk a hangárhoz. Elővesszük a gépet, átvizsgáljuk, megtankoljuk, végrehajtjuk a szükséges motorpróbát, majd felszállunk.
A feladatok között szerepelhet iskolakör, légtérgyakorlat vagy útvonalrepülés belföldi és külföldi célállomásokra. Magyarországon többek között Debrecenbe, Békéscsabára, Szegedre és Budaörsre repülünk, külföldön pedig főként Románia és Szlovákia repülőtereit keressük fel. Jártunk már például Szatmárnémetiben, Aradon, Nagyváradon, Kassán és Poprádon is.
A repülés mellett földi előkészítéssel, elméleti oktatással és szimulátoros gyakorlással is foglalkozunk, időnként pedig repüléstájékoztatói szolgálatot látunk el.
– Milyen készségek és személyiségjegyek szükségesek ahhoz, hogy valakiből jó pilóta váljon?
– Egy jó pilóta nem kapkod, mindig egy-két lépéssel a repülőgép előtt jár gondolatban. Felkészült, alázatos, kompromisszumképes, jó problémamegoldó, logikusan gondolkodik, és mély elméleti tudással, valamint megfelelő gyakorlattal rendelkezik.
Ezek közül sok készség fejleszthető, de nem minden. A kitartás és a monotonitás tűrése is nagyon fontos, hiszen a repülés során sokszor ugyanazokat a feladatokat végezzük. Egy útvonalrepülés közben akár percekig vagy órákig kell ugyanazokat a paramétereket tartanunk, miközben folyamatosan figyelünk, apró korrekciókat végzünk, és végig ébernek kell maradnunk.
A társalgási szintű angol nyelvtudás szintén elengedhetetlen ebben a nemzetközi, soknemzetiségű szakmában. Fontos az elfogadás és az is, hogy megértsük egymást. A matematika és a fizika megfelelő ismerete szükséges, de nem kell osztályelsőnek lenni ahhoz, hogy valaki jó pilótává váljon.
– Mi az, amit az emberek általában nem tudnak erről a hivatásról? Milyen tévhitek élnek a pilóták munkájával kapcsolatban?
– A pilóták is ugyanolyan emberek, mint bárki más. Sokan elérhetetlennek gondolják ezt a hivatást, pedig az út már ki van járva, és ma sokkal több lehetőség áll az érdeklődők előtt, mint korábban. Magyarországon különösen kedvező lehetőségek is vannak, ha a pilótaképzés egyetemi tanulmányokhoz kapcsolódik.
Talán az egyik legnagyobb tévhit, hogy a repülést sosem lehet megunni, és hogy a pilóta munkája mindig rendkívül izgalmas, tele van felelősséggel és stresszel. Természetesen mindezt meg lehet szokni. Számomra például teljesen természetes, hogy átrepülünk Aradra egy műszeres megközelítést gyakorolni, ahogyan másnak az, hogy lemegy a boltba kenyérért.
Egy idő után az izgalmi faktor jelentősen csökken, és sajnos ebben a szakmában is megjelenhet a kiégés. Kitartásra és nagyfokú motivációra van szükség ahhoz, hogy az emberben hosszú távon is megmaradjon a repülés iránti szenvedély.
Nem lehetetlen, és talán az egyik legjobb módja annak, hogy megőrizzük ezt a lelkesedést, ha időről időre visszagondolunk arra, honnan indultunk, és mennyire szerencsések vagyunk, hogy mindezt megtapasztalhatjuk. Ez egy igazán csodálatos hivatás.
– Emlékszel az első önálló repülésedre? Mit éreztél akkor, és mely élményeidre emlékszel vissza a legszívesebben?
– Az első önálló repülésemet egy IS-28B2 típusú, kétszemélyes vitorlázórepülővel hajtottam végre. Nagyon furcsa érzés volt először teljesen egyedül felszállni egy iskolakörre. Egyszerre volt bennem félelem és izgatottság: tudtam, hogy most minden rajtam múlik, és nincs mellettem senki, aki kisegíthetne, ha valamit elrontok.
Ugyanakkor hatalmas önbizalmat is adott a felismerés, hogy képes vagyok rá. Ennek már hat éve, de a felszállás előtti pillanatokra a mai napig emlékszem. A szívem a torkomban dobogott, és teljesen arra összpontosítottam, hogy mindent úgy csináljak, ahogyan tanították.
Aztán az adrenalin hatására hangosan kiabáltam a repülőgépben: „Aztaaa, egyedül repülök, te jó ég!” Hatalmas mérföldkő volt ez, amellyel egy lépéssel közelebb kerültem az álmomhoz.
– Hogyan lettél oktatópilóta, és mi motivált arra, hogy másokat is megtaníts repülni?
– Már a képzés első napjaiban, amikor kint voltunk a repülőtéren, megkérdezte az oktatónk, hogy ki mit szeretne csinálni a képzés elvégzése után. Mindenki a nagy gépeket említette, én viszont egyedüliként azt mondtam: oktató szeretnék lenni!
Már akkor motivált a gondolat, hogy egyszer én taníthatok meg valakit repülni. Szerettem volna átadni a tudásomat, másokat is motiválni, és megmutatni nekik, hogy aki valóban elhivatott, az képes lehet megvalósítani ezt az álmot.
Hatalmas büszkeséget érzek, amikor egy növendékem sikeresen teljesít egy ellenőrző repülést, először repül egyedül, vagy végre kézhez kapja a kereskedelmi pilótaengedélyét. Ez az érzés ahhoz hasonlítható, amikor egy édesanya büszke a gyermekére.
– Miben különbözik az oktatópilótai munka a pilóták feladataitól? Mekkora felelősséggel jár a növendékek felkészítése?
– Az oktatópilóta munkája sok szempontból más. Eleinte megmutatjuk, hogyan kell repülni, később azonban egyre inkább szavakkal irányítjuk a növendéket, és neki kell önállóan végrehajtania a feladatokat.
Ezt úgy szoktam szemléltetni, mintha el kellene magyaráznod valakinek, hol találja meg a poharat: a harmadik szekrény második polcán, a piros bögre mellett kettővel balra. Sokkal tovább tart mindent elmondani, mint egyszerűen odamenni és kivenni a poharat. Ráadásul előfordul, hogy ugyanazt többször is el kell magyarázni.
Ehhez rengeteg türelem szükséges. Sokszor ott van az emberben a késztetés, hogy inkább megcsinálja maga, hiszen úgy gyorsabb lenne. Oktatóként azonban hagyni kell, hogy a növendék tanuljon, gyakoroljon, és a saját tapasztalatain keresztül fejlődjön.
Ez a munka mentálisan kifejezetten megterhelő. Nem attól fáradunk el, hogy sokat ülünk, hanem attól a folyamatos figyelemtől és szellemi munkától, amelyet az oktatás megkövetel.
A felelősség pedig óriási. Mindig arra gondolok, hogy olyan pilótát szeretnék nevelni a növendékemből, akire később, akár egy utasszállító fedélzetén is nyugodt szívvel rábíznám a gyermekeim életét. Azt szeretném, hogy biztonságosan és felelősségteljesen tudja ellátni a feladatát.
– Mi a legszebb része annak, amikor egy tanítványod eljut az első önálló repüléséig? Mitől válik valakiből jó pilóta és jó oktató?
– Felemelő és felejthetetlen érzés tudni, hogy segítettem valakinek közelebb kerülni az álmához.
A jó pilóta ismérveiről már beszéltem, de szerintem a jó oktatónak is megvannak a maga különleges tulajdonságai. Ismernie kell a növendékét, tisztában kell lennie az erősségeivel és a gyengeségeivel. Az oktatás ugyanis nem csupán arról szól, hogy megtanítjuk a másikat leszállni.
Egy jó oktató egy kicsit pszichológus, egy kicsit tanácsadó, főnök, vezető, tanár és barát is. Észreveszi, ha egy repülés nem sikerül olyan jól, mint korábban, és megpróbálja megérteni, mi állhat a háttérben. Szükség esetén mentális támogatást és tanácsot is nyújt. Figyel a növendékére, és segít neki abban, hogy jobban megértse önmagát.
A növendék ugyanis nemcsak a repülőgép vezetését tanulja meg, hanem saját mentális határait is megismeri. Megtanul stresszhelyzetben dolgozni, szembesül a hibáival és az erősségeivel, felfedezi a belső motivációját, kudarcokat él át, sikereket ér el, és megtanulja kezelni ezeket a helyzeteket.
Az oktató ebben is segít: visszajelzésekkel, tanácsokkal és türelemmel kíséri a növendék fejlődését.
– Mit szeretsz a legjobban a hivatásodban, és mi jelenti benne a legnagyobb kihívást?
– Azt szeretem benne a legjobban, hogy látom az értelmét annak, amit csinálok. Van értelme századszor is elmagyarázni, merre van a pohár, és van értelme kitartónak, türelmesnek lenni, mert mindezzel valakinek a gyerekkori álmát segítek megvalósítani. Ez hatalmas dolog.
Ugyanakkor az oktatás mentálisan megterhelő, és nekem is vannak jobb és rosszabb napjaim. Szeretnék a nehezebb napokon is százszázalékos teljesítményt nyújtani, és ugyanolyan magas színvonalon oktatni, mint amikor kipihent vagyok.
Ez különösen nagy kihívás egy olyan nap végén, amikor már a huszonötödik felszállásnál tartok. Ilyenkor elfáradok, és előfordulhat, hogy csökken a figyelmem, ami az oktatás minőségének rovására mehet. Ezen szeretnék fejlődni: megtanulni a fáradtságot jobban kezelni, és a nap végén is ugyanazt a figyelmet és minőséget nyújtani, mint az első felszállásnál.
– Nyíregyházán dolgozol, de a gyökereid Kárpátaljához kötnek. Mit jelent számodra a szülőfölded, és milyen kapcsolatot ápolsz ma Asztéllyal?
– Furcsa belegondolni, hogy lassan öt éve nem voltam otthon. Hiányzik. Jó lenne újra végigsétálni a falu utcáin, lemenni az erdő szélére, kimenni a határba, bemenni Beregszászba, és meglátogatni a régi gimnáziumomat, az akkori BMG-t, valamint a zeneiskolát.
Jó lenne csak úgy, nosztalgiázva körbejárni az épületeket, belépni azokba a termekbe, ahol annyi időt töltöttem. Sok emlék köt oda.
Asztélyban már csak a nagymamám él, a távolabbi rokonaim is Magyarországon laknak. Velük itt tudunk találkozni, így tartjuk fenn a kapcsolatot. A szülőföldem azonban továbbra is fontos része az életemnek, és nagyon szeretnék egyszer hazalátogatni.
– Mit tanácsolnál azoknak a fiataloknak, akik pilóták szeretnének lenni, de úgy érzik, hogy a körülményeik miatt nehezen érhetik el ezt az álmot?
– Ne adjátok fel! Mindig van megoldás, csak utána kell járni a lehetőségeknek. Menjetek ki személyesen a repülőtérre, keressétek fel a pilótákat, beszélgessetek velük! Ők segítőkészen el tudják mondani, milyen lehetőségek állnak előttetek, és mi lehet a következő lépés.
– Ha visszatekintesz az eddigi pályádra, mire vagy a legbüszkébb, és milyen szakmai célokat szeretnél még megvalósítani?
– Büszke vagyok mindazokra a növendékekre, akiknek segítettem elérni a céljaikat!
A jövőben én is szeretnék nagygépre, utasszállítóra kerülni, emellett szívesen kipróbálnám a kisebb sugárhajtóműves gépeket is. Hosszabb távú célom, hogy egy nagy hatótávolságú, szélestörzsű repülőgépen először első tisztként, később kapitányként dolgozhassak. Szeretném bejárni a világ minél több repülőterét.
– Gratulálok az eddig elért sikereidhez, és sok sikert kívánok további álmaid megvalósításához! Köszönöm az interjút, és további sikeres, élményekben gazdag repülést kívánok!