Imádság teljes összeomlásban
Jeleket nem látunk, próféta sincs többé, és nincs közöttünk, aki tudná, hogy meddig tart ez. Istenünk, meddig szidalmazhat a sanyargató? Örökké gyalázhatja nevedet az ellenség? Miért tartod vissza kezedet? Vond ki jobbodat kebledből, végezz velük! Mert Isten a királyom kezdettől fogva, aki szabadulást szerez e földön. Te hasítottad ketté hatalmaddal a tengert, te törted össze a tenger szörnyek fejét. Te zúztad szét a leviátán fejeit és a puszta népének adtad eledelül. Te fakasztottál forrást és patakot, te szárítottál ki bővízű folyókat. Tied a nappal, az éjszaka is tied. Te formáltad a világító testeket és a napot. Te szabtad meg a föld határait; te szereztél nyarat és telet.” 74. Zsoltár, 9-17
Itt a zsoltáros elkezdi az imádság révén földolgozni a katasztrófát. Két dolgot nem tesz. Egyrészt nem vonul passzivitásba, nem adja meg magát a rossz helyzetnek, másrészt nem fordul el haragosan Istentől, mintha ő mindent jobban tudna Istennél. Hanem hangot ad fájdalmának, panaszkodik, de ezt mindig Istenhez fordulva teszi. Emlékezteti magát, hogy minden hatalom Istené. Azt mondja: „Uram, kihez mehetnénk? Örök élet beszéde van tenálad.” Ha csak olyankor hiszünk Istenben, amikor számunkra kedvező dolgokat tesz, akkor valójában nem szolgáljuk őt, hanem csak használjuk.
Nyitókép: Thai Noipho | Dreamstime.com
virtualiskavezonoknek.blogspot.com