Meghalt Ariel Saron

Elhunyt Ariel Saron, Izrael tizenegyedik miniszterelnöke – közölte az izraeli katonai rádió szombaton a 85 évesen elhunyt volt politikus hozzátartozóira hivatkozva.

Az ellentmondásos megítélésű politikus 2006-ban kapott agyvérzést, majd nyolc évet töltött kómában, ahonnan azonban már soha nem ébredhetett fel: miután létfontosságú szervei felmondták a szolgálatot. Ariel Saron hosszú karrierje kezdetén az izraeli hadsereg olykor fékezhetetlen és rendhagyó parancsnoka volt. Később kiszámíthatatlannak tűnő, keménykezű politikusból a gázai övezeti egyoldalú kivonulást levezénylő kormányfővé nőtte ki magát. Személyének megítélése ma is ellentmondásos: vannak, akik a zsidó telepesek atyjaként tisztelik, mások védelmi miniszterként elkövetett hibáit vetik szemére, esetleg a második intifáda kiprovokálójaként tekintenek rá.

A Saront nyolc éve kezelő Tel-Hasomer településen lévő Haim Seba kórház előtt megtartott sajtótájékoztatón fia, Gilad köszönetet mondott az ápolószemélyzet nyolcéves áldozatos munkájáért, majd azt mondta: „Apa elment, amikor úgy döntött, hogy el akar menni.” Saron két fia, Gilad és Omri naponta látogatták az elmúlt nyolc évben magatehetetlen édesapjukat, utolsó napjaiban a családja folyamatosan betegágya mellett tartózkodott.

Az orvosok közölték, hogy a halált kiváltó közvetlen ok a volt kormányfő szívműködésének leállása volt, miután több mint másfél hete veséje felmondta a szolgálatot és a szervezetében felhalmozódott méreganyagok miatt sorra leálltak létfontosságú szervei. Egy éve még jelentős agyi tevékenységet észleltek a kómában fekvő egykori kormányfőn, és reménykedtek a hozzátartozók.

A kezelését végző szakorvosok újságírói kérdésre elmondták, hogy szervezete meglepően sokáig ellenállt a közvetlen életveszélynek, szíve rendkívül erős volt. Családja az évek során nem verbális válaszokról számolt be, de az orvosok nem tudtak egyértelműen állást foglalni abban a kérdésben, hogy „az alacsony tudatossági szinten”, kómában lévő beteg mennyiben volt tudatában állapotának.

A politikus 1928-ban Ariel Scheinermann néven született az akkori Palesztina Brit Mandátumterületen. Már 14 évesen csatlakozott az izraeli bevándorló telepesek védelmi szervezetéhez, a Haganához. A későbbi miniszterelnök az izraeli függetlenségi háborúban egy gyalogos egységet vezetett, a háború után pedig a katonai hírszerzésért, valamint az arabok elleni megtorlóakciókért volt felelős az általa létrehozott, hírhedt 101-es felderítődandár élén.

Katonai karrierje felfelé ívelt: volt a gyalogostiszti iskola vezetője, páncélos dandárparancsnok sőt 1966–67 között a hadsereg kiképzési főnöke lett, irányította az északi és a déli parancsnokságot is. Az Egyiptom elleni 1973-as jóm kippúri háborúban páncélos egységet vezetett, hadseregével egészen a Szuezi-csatorna afrikai partjáig is eljutott.

Ezt követően a politikai pályát választotta: először a jobboldali Likudhoz próbált csatlakozni, de elutasították. Ezért megalapította saját pártját, a Shlomtziont, 1977-ben két széket nyert vele a választásokon, majd beleolvadt a győztes Likudba, így 1977 és 1981 között mezőgazdasági miniszter, 1981–83-ig pedig védelmi miniszter lehetett.

A védelmi tárca vezetőjeként ekkor Izrael határait biztosítandó támadást indított Libanon ellen, hogy kisöpörje onnan a Palesztin Felszabadító Szervezet harcosait; itt az eredeti tervektől eltérően egészen Bejrútig nyomult az ország területére. Védelmi miniszteri pozícióját azonban aláásta, hogy ekkor hagyta, hogy a szabrái és satílái menekülttáborokban palesztinokat öljenek halomra a libanoni falangisták, ezért tárca nélküli miniszterré fokozták le.

Politikai pályája azonban töretlenül folytatódott: 1984 és 1990 között Simon Peresz kormányának kereskedelmi és iparügyi minisztere lett, ezalatt megkötötte az Amerikai Egyesült Államokkal a szabad kereskedelmi egyezményt.

1990–92 között építésügyi és lakásügyi miniszter Jichak Samir kormányában, ekkor felgyorsította a zsidó telepek építését a megszállt területeken, és ezzel még népszerűtlenebbé vált. Így 144 ezer lakás épült, főként a Szovjetunióból bevándorló zsidók számára.

1992 és 1996 között a knesszet külügyi és védelmi bizottságában vállalt tisztséget, 1996–98 között nemzeti infrastruktúra-fejlesztési minisztere, 1998–1999 között külügyminiszter. Ez alatt az úgynevezett Flagship Water projekten dolgozott, amelyet az ENSZ anyagilag támogatott, hogy a régió vízproblémájára hosszú távú megoldást találjanak és megtalálják a békés kapcsolatok rendezését Izrael, Jordánia és más közel-keleti ország között. 1999. május 27-én Netanjahu lemondott a Likud pártvezéri posztjáról és Saront választották meg a párt új elnökének, a 2001-es választásokon pedig elnyerte a miniszterelnöki posztot is.

Saron 2000. szeptember 28-án látogatást tett több száz izraeli biztonsági emberrel együtt a Templom-hegyre, ezzel felbőszítve a palesztinokat: kitört a második palesztin intifáda: öngyilkos palesztin merénylők több izraeli civillel végeztek, Saron megtorlásul elrendelte a palesztin infrastruktúra lerombolását, Jasszer Arafat palesztin elnököt pedig virtuális házi őrizetbe kényszerítette Rámalláhban; ekkor lépett újabb szakaszba az izraeli–palesztin ellenségeskedés.

Saron még egy választást nyert, 2003-ban, 2005. november 21-én azonban lemondott a Likud vezetéséről és létrehozta a centrista Kadima pártot, amelyhez saját formális belépési nyilatkozatát sem tudta már aláírni: 2006. január 4-én agyvérzést kapott és kómába esett.