Akikre büszkék lehetünk… Interjú Baráth Viktóriával

Iskolásként sokszor hallottam a felnőttektől, hogy a történelem olyan, mint egy nagy mese.

Ez a „nagy mese” a különböző korok és országok népeinek történetét mondja el. Leírja az egymás ellen indított csatákat, hadjáratokat a világ különböző tájainak megszerzéséért. Megismertet a királyi paloták titkos életével, szerelmi történetekkel, s különböző személyiségű uralkodókkal, vezetőkkel találkozhatunk általa.
A történelemkönyvekből, és a tanárok közreműködésével azonban nemcsak tanulhatunk róluk, de tanulhatunk is tőlük. Mert ahhoz, hogy saját világunkat jobban megérthessük, a múlt ismeretére is nagy szükségünk van. Hiszen a történelem ciklikus, ismétli magát. Múlt nélkül nincs jövő…
Baráth Viktória történelemtanár is azon fáradozik, hogy ezt a múltat bemutassa a mai fiatalok számára a jobb jövőért.

– Mesélj röviden magadról!
– 1984. január 30-án születtem Beregszászban, református családban. Tanulmányaimat szülőhelyemen, a 4. sz. Kossuth Lajos Középiskolában végeztem. 2002 őszétől 2006-ig az akkori nevén még Kárpátaljai Magyar Tanárképző Főiskola Történelem és Társadalomtudományi Tanszékén dolgoztam laboránsként. Életem egyik legszebb időszaka volt, amit a nagyszerű kollégáimnak köszönhetek, főként Molnár D. Erzsébetnek, aki felkészített a történelem felvételi vizsgára, ugyanis 2006-ban felvételt nyertem a főiskola történelem-magyar szakára. A főiskola befejezése után Magyarországra települtem át, azóta itt élek. 2013 őszétől a szakmámban sikerült elhelyezkednem, jelenleg is tanárként dolgozom.

– Miért választottad épp ezt az intézményt a továbbtanuláshoz is, s miért ezt a szakpárt?
– A választásom egyértelmű volt, a saját anyanyelvemen, hozzám közel álló környezetben akartam tanulni, eszembe sem jutott az, hogy máshová is felvételizzek.
A történelem volt a középiskolában a kedvenc tantárgyam, a magyar nyelvet és az irodalmat is szerettem, így nem volt kérdéses, hogy ezt a két szakot válasszam.

– Már gyerekkorodban is tanári pályára készültél, vagy később született meg benned a döntés?
– Hétéves korom óta tanár szerettem volna lenni. Már akkor a fiatalabb játszótársaimat tanítgattam számolni. Igazából nem tudom az okát, de mindig bennem volt az, hogy gyerekeket tanítsak. Emlékszem, hogy az egyik kedves középiskolai tanárnőm már akkor mondta, hogy belőlem biztosan tanár lesz. Igaza lett.

– Hogyan emlékszel vissza az itt töltött tanulmányi éveidre?
– Huszonegy évesen kerültem ismételten iskolapadba. A csoporttársaim öt évvel voltak nálam fiatalabbak. Számomra furcsa volt újból tanulni, ezért az első hónap nehezen telt, de végül hozzászoktam, hogy megint diák vagyok.
Harmadik évfolyamos hallgatóként felvételt nyertem a Zrínyi Ilona Szakkollégiumba, ahol kutatómunkát végeztem. Kutatásaimnak és kitűnő tanulmányi átlagomnak köszönhetően több alkalommal is ösztöndíjban részesültem.
A két szakot nem volt könnyű elvégezni, nagyon sok tanulás, kitartás és főként támogatás kellett hozzá. Sokat köszönhetek édesanyámnak, aki mindvégig mellettem állt.
Főként a terepgyakorlatokra emlékszem vissza, mikor első évfolyamos hallgatóként régészeti ásatásra mentünk Rácz Béla tanár úrral, ami nagy élmény volt mindenki számára. Igazából az egész öt év szép emlék, amit ott tölthettem, bár még akkor nehéznek tűnt, most mégis visszaforgatnám az időt.

– Az öt év alatt végig kitűnő eredményekkel tanultál. Volt-e esetleg hátrányod abból, hogy a tanáraid a volt kollégáid voltak az évek alatt?
– Kezdetben furcsa érzés volt, hogy azok az emberek, akikkel napi nyolc órát együtt dolgoztam, tartják az órákat és vizsgáztatnak. Volt is bennem némi bizonyítási vágy, de ahogyan telt az idő, megszokottá vált a helyzet, és kialakult közöttünk a tanár-diák viszony.
Igazából sohasem éreztem hátrányát annak, hogy a kollégáim tanítottak.

– Ki vagy kik voltak a legkedvesebb tanáraid, akiktől a legtöbbet tanultad?
– Nem tudnék neveket mondani, mert mind a Magyar, mind a Történelem Tanszék tanáraitól nagyon sokat kaptam, kaptunk mindannyian. Színvonalas oktatásban részesültünk, a legjobb tudásuk szerint oktattak minket.
A történelem volt a kedvenc tantárgyam a főiskolán is, nagy szerencsém volt, hogy kiváló tanáraim által bővült a tudásom, és még jobban megszerettem azt.

– Sikerült a szakmádban elhelyezkedned. A Dunaharaszti Kőrösi Csoma Sándor Általános Iskolában dolgozol történelem és magyartanárként. Miben más egy magyarországi iskolában az oktatás, mint itthon, Kárpátalján?
– Miután elhagytam az otthonomat, nagyon nehéz volt Magyarországon munkát találnom. Két év kellett ahhoz, hogy el tudjak helyezkedni a saját szakmámban.
2013 novembere óta a Dunaharaszti Kőrösi Csoma Általános Iskolában tanítok történelmet, nyelvtant és irodalmat.
A magyarországi oktatás kompetencia alapú, amelynek a lényege az, hogy a gyerekek az ismeretek megszerzése után tudják is alkalmazni azokat. A tankönyvek nagyobb része ilyen jellegű feladatokat tartalmaz, valamint külön munkafüzet is tartozik hozzájuk olyan feladatokkal, amelyek a készségek és képességek fejlesztésére szolgálnak.

– Foglalkoztat esetleg a továbbtanulás kérdése, tudományos fokozat szerzése?
– Mikor még tanultam, történelemből PhD képzésre szerettem volna jelentkezni. Ezért sok mindent meg is tettem: publikáltam, konferenciákon vettem részt. Miután megszereztem a diplomát, az életemben egy nagy fordulat következett, elhagytam szülőföldemet, és más lett a kitűzött cél. Szerettem volna minél előbb azzal foglalkozni, amit mindig is akartam: tanítani. Mostanra ez a vágyam is teljesült.
Még nem tudom, mit hoz a jövő, de egyelőre nem tervezem a továbbtanulást.

– Mit mondanál, miért válasszák a főiskolát a diákok?
– A főiskola a legjobb hely azok számára, akik magyar nyelven szeretnének színvonalas oktatásban részesülni. A tanárok kiváló szakemberek, minden tudásukat igyekeznek átadni a hallgatóknak.
Az intézmény által kiadott specialist oklevelet a honosítási eljárás során Magyarország mester fokozatú diplomának ismeri el, amely azt bizonyítja, hogy a kreditpontok és a tantárgyfelépítés egyenértékű a magyarországi felsőfokú (egyetemi) oktatás követelményrendszerével.