Az utolsó pillanatban visszakapott élet
Ám a sors kegyes volt, s a betegség immár majdnem teljesen a múlté. Az, hogy a család eddig eljuthatott, számos akadályt kellett leküzdeniük és sok jó ember is kellett hozzá. Felkeresve a családot otthonában, az átélt viszontagságokról beszélgettünk.
– Mikor derült ki, hogy súlyos szívbetegségben szenvedsz, s hogy műtét szükséges? – kérdeztük a családfőt, Gézát.
– Sajnos már születésemtől kezdve szívreumával élek. 1982-ben a hadkiegészítő parancsnokság épp emiatt a sorkatonai szolgálatra is alkalmatlannak nyilvánított. De a betegséggel együtt is egészen 2008-ig minden különösebb probléma nélkül éltük az egyszerű átlagemberek életét: dolgoztunk, neveltük a feleségemmel a két örökbefogadott gyermekünket, Jenőt és Vivient. Abban az évben azonban egy napon hirtelen nagyon rosszul lettem: a szívem össze-vissza vert, s attól a pillanattól kezdve állapotom egyre csak rosszabbodott. Majd az ungvári megyei kórházban közölték velem a diagnózist: elhatalmasodott a szívbetegségem, melyet gyógyszeres kezeléssel nem, csak műtéti úton lehet gyógyítani. A szívem egyik főere megrepedt, s az a szívtől elválva a vért nem ebbe a fontos szervbe, hanem a szív alá pumpálta. A repedés a vizsgálat időpontjában már a három centimétert is elérte. Végezetül közölték, hogy műtét nélkül maximum két évet jósolnak nekem. Kérdésünkre, hogy tudnak-e a műtét elvégzésére alkalmas helyet, az orvosok Magyarországon kívül három ukrajnai sebészeti központot ajánlottak. A választás végül egy kijevi klinikára esett. Ekkor merültek fel az anyagi problémák.
– Mennyit kértek a műtétért?
– 40 ezer hrivnyát, melyet még elgondolni is sok, nemhogy előteremteni. Nagyon kétségbeestünk, hiszen ennek az összegnek még a töredéke sem állt rendelkezésünkre. Én korábban a muzsalyi aranybányában dolgoztam, de a csődeljárás miatt a munka leállt, ráadásul még ki sem fizettek bennünket: több mint tizenhétezer hrivnyával tartozik a cég nekem mind a mai napig. Ezt követően egészen a betegség súlyosbodásáig különböző építkezéseken kerestem meg a kenyérre valót, a feleségem pedig a település egyik borpalackozó üzemében dolgozott. A télre lespórolt pénzünk csupán a költségek kis részére volt elegendő, s ebből sem a teljes összeg, hiszen az állandóan emelkedő számlákat természetesen fizetni kellett, s nyilván éhen sem maradhat az ember. Megpróbálkoztam a muzsalyi aranybányától megkapni a pénzemet, de ott faarccal közölték velem, hogy ez pillanatnyilag nem lehetséges. „Jóakaratúan” ugyanakkor hozzátették: adnak egy igazolást arról, hogy több mint tizenhétezer hrivnyával még tartozik nekem a bánya, ezt megmutathatom Kijevben, hátha kapok hitelt!
A reménytelenség közepette ekkor megmutatkozott a jó és segítő szándék: megmozdult Nagymuzsaly apraja-nagyja, közeli és távoli rokonaink, barátaink, munkatársaink. Gyűjtést szerveztek számunkra, melynek eredményeként 11550 hrivnya gyűlt össze. Muzsalyon kívül adományokat kaptunk még Beregszászból, Bégányból, Nagyberegről, Mezőgecséből, Munkácsról, Orosziból, Benéből, Kovászóról. Magyarországról, valamint a történelmi egyházaktól is érkezett segítség, s támogatást kaptunk a megyei adminisztráció elnökétől is. Így végül sikerült összegyűlnie a hiányzó összegnek, s az unokatestvéremmel vonatra szállva elutazhattunk Kijevbe. A család itthon izgult értem.
– Mi történt a fővárosban?
– 2010. december 8-án feküdtem be a klinikára, az orvosok szerint az utolsó pillanatban. Mikor megérkeztem a kijevi klinikára, feltették a kérdést: mivel hoztak be, mentővel? Mikor megtudták, hogy vonattal érkeztem, nagyon elcsodálkoztak. Mondták, hogy nekem még járni sem lenne szabad, nemhogy vonattal utazni. Nyomban felvittek a klinika hatodik emeletére, s közölték velem: innen haza már csak gyógyultan mehetek. A következő napon koronagráfiára került sor, amikor is a lábam ütőerén keresztül vezetett műszerrel megvizsgálták a szívemet, majd 24 órára befektettek az intenzív osztályra. A műtét időpontját december 14-re, egy hétfői napra tűzték ki. Az addig hátralévő napok vizsgálatokkal, valamint a szervezetnek a műtétre történő felkészítésével, felerősítésével teltek.
– December 14-én aztán sor került a műtéti beavatkozásra…
– Az operációt megelőző este egy hatalmas nyugtatóinjekciót kaptam, melytől reggelig aludtam. Ez másnap reggel megismétlődött, majd bekatéterezték a kezem, s sor került a műtétre, mely kilenc órát tartott. Egy 73 éves híres sebészprofesszor és szívspecialista, Leonid Szitár műtött meg, aki a világon második az elvégzett szívműtétek számának tekintetében.
Mint később megtudtam, az operáció igen komplikált volt: a szívem három órán keresztül le volt állítva, s addig műszív dolgozott helyette. A combomból a sebészek egy 28 milliméteres eret távolítottak el, melyet felhasználtak a szívemhez, s a szívbillentyűt is kicseréltek. Majd a kilenc óra elteltét követően, hajnali fél kettőkor az intenzív osztályon tértem magamhoz. Mikor felébredtem, közölték velem, hogy az itt elvégzett operációk közül talán az enyém volt az eddigi egyik legnehezebb beavatkozás, de azt is, hogy most már rendbe fogok jönni.
A műtétet követő három nap nagyon kemény volt: talán az egyik legkényelmetlenebb dolog az állandó szomjúságérzet volt, mivel nem lehetett tetszés szerint inni. Naponta csupán fél liter vizet volt szabad elfogyasztani, de azt is csak meghatározott időközönként adagolva. A család egyik barátja a Kijevbe indulás előtt adott nekem egy könyvet, most „szabadidőmben” a kórházi ágyon ezt olvasgattam. Később a feleségem, Ica is felutazott hozzám, ami nagyon megörvendeztetett, s személye segítette a lábadozást.
– Hogyan telnek most itthon a napok?
– Gyógyulgatással, pihenéssel. Még nem vagyok teljesen rendben, mivel a varratot nem fogadta be a szervezetem, s az immunrendszer védekezése következtében a seb begennyesedik és nehezen gyógyul, orvosi kezeléssel újból és újból tisztításra szorul. Egy évig nem szabad fizikai munkát végeznem, csak pihennem, s betartani a szigorú diétát. Fél év múlva kell majd ismét orvosi konzultációra jelentkeznem. De a legfontosabb, hogy már a nehezén túl vagyunk, ami nem jöhetett volna létre a sok jó ember adománya nélkül, amiért ezúton ismételten szeretnénk mindenkinek hálás köszönetet mondani.
Míg beszélgetünk, végig együtt a család, s megható nézni az örömtől ragyogó arcokat. Mindez ismételten példázza, hogy a szeretet, az összetartás milyen hatalmas dolgokra képes: sokak önzetlensége által megmaradt egy emberi élet. Amikor sokak le tudták győzni napjaink olyan „betegségeit”, mint a kapzsiság és a fukarság, s önzetlenül tudtak adni. Vajon nem kellene ennek gyakrabban megtörténnie? Akkor sokkal több olyan család örülhetne, mint a muzsalyi Almási Gézáék.
Forrás: kárpátaljalap