Az igazság ösvényein

Isten gondot visel.

Ez a 23. zsoltár alcíme, nincs kitéve személyes névmás, általánosan értendő, mindnyájunkra. Ennek a bizonyítására írta Dávid ezt az éneket. A hajdani pásztorfiú a saját életének, mindennapi pásztorkodásának emlékképeiből építi fel a zsoltár szövegét.

,,Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm. Füves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem. Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az Ő nevéért…”

A természeti ember sokkal teljesebb szimbiózisban áll a teremtett világgal, jobban ki van szolgáltatva a természetnek, sokkal erősebben éli meg a teremtettségét, Isten gondviselését, mint a városi, aki szervezett munkahelyen dolgozik, havi fizetésből él, sokkal kiszámíthatóbb az élete, nincs kiszolgáltatva a természeti erőknek, az időjárás szeszélyeinek. A falusi ember, főként a pásztor olvas az időjárás jeleiből, megfigyeli az évszakok sajátos jegyeit, tulajdonságait, a maga kárán tanulta meg – évezredek alatt átadva tudását utódainak –, mikor kell ültetni, vetni, aratni, tud olvasni a szél hangjából, a madarak röptéből, a növények színéből, formájából, az állatok hangjából, viselkedéséből. Ősi megfigyeléseit úgy alkalmazza, mint a sakkjátékos a szabályokat. Ha te ezt léped, nekem azt kell lépnem, a szabályok megtartása mellett, nem ragadhatunk bele a saját koncepciónkba, mindig alkalmazkodni kell az adott lehetőségekhez. A sakk az életet modellezi.

Dávid Palesztinában pásztorkodott, apja juhait legeltette, de a környék korántsem volt kies mindenhol, tüskés bozótok, vadállatok, szakadékok veszélyeztették a szelíd bárányokat, nem volt veszélytelen vállalkozás. A pásztornak elöl kellett mennie, hogy kitapasztalja az utat és megtalálja a veszélytelen legelőt. Így ő maga vállalta a kockázatot, hogy vadállattal találkozik vagy szakadékba zuhan. Elöl kellett mennie, és ment utána a nyáj.

Európában fordítva alakult ki a hagyomány, nálunk a pásztor nem vezet, hanem terel. Nyilván megvolt ennek a kitapasztalt értelme. Sok festményen, mozaikon, freskón látjuk ezeket a különböző módon terelt vagy vezetett nyájakat.

A ravennai San Apollinare in Classe templom apszisában Szent Apollinarius áll, mellette 12 bárány a tizenkét apostolt szimbolizálja, fölötte jobbra két, balra egy bárány, akik Krisztus Tábor-hegyi színeváltozásának, református szóhasználattal megdicsőülésének szemtanúira utalnak, Jakabra, Jánosra és Péterre. A kupola két oldalán Mózes és Illés próféta. Mózes a törvényt jelenti, Illés a prófétákat, ők ketten pedig az Ószövetséget. Minden bárány a szent fölötti tondóban levő kereszt felé tart. Az apszis diadalíve fölötti falon ismét a tizenkét bárány, fölfelé haladnak, az égen Krisztus szintén tondóban, két oldalán a négy evangélista állatalakjai. Az apszis falképe így Isten országának eljövetelét hirdeti.

Az ókeresztény és a román korban sokszor állatszimbólumokkal fejezték ki Krisztus követőit, az igéből vett hasonlatok alapján, ez a keresztényüldözések alatt alakult ki, ún. titkos nyelvként: „Nézzétek, úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Legyetek tehát okosak, mint a kígyók és egyszerűek, mint a galambok.” (Mt 10,16)

A gyönyörű ligetes térség, legelő, a bokrok, pineák szinte ugyanolyanok, mint ma a templomot körülvevő parkban. Szinte semmi sem változott a VI. század óta, amikor VII. Kelemen pápa megépíttette a templomot.

Az Úr Jézus nem hajt minket ostorral, hanem előttünk megy, mint a jó pásztor, és utat mutat. A mozaikkép bárányai, vagyis a nyáj, mint Isten népe, gyülekezete, itt pedig a tanítványai Krisztus keresztáldozatán keresztül jutnak be a mennyei hazába.

Egyszer Svédországban, egy tanyán töltöttünk egy napot szentivánéjkor, esett az eső, és ott volt a karámban egy csomó bárány, céltalanul kóboroltak összevissza az esőben. Az akkor nyolc éves kislányom odaszaladt, elkezdett bégetni nekik befogott orral, mire rögtön válaszoltak, ő elindult, sárga, kapucnis esőkabátban sétált a karám mellett bégetve, és mentek utána a birkák, minden bégetésére válaszoltak, köröztek a karám körül, ő kívül, a birkák belül, mert villanypásztor volt, bégetéssel hívogatta-csalogatta őket, nem tágítottak mellőle, vezetőre volt szükségük, akiben megbíztak, akit bizalommal követhettek.

Weöres Sándor írja a Tér és pont című írásában:

Isten nemcsak végtelen nagy, hanem végtelen kicsiny is: nincs az a parány, melyben teljes-mivoltában benne ne rejlene.

A tragikusan fiatalon elhunyt naini ifjút kíséri a halottas menet, szinte az egész város megtörten, reményveszetten vonul az özvegy után, a fiában az utolsó támaszát is elvesztette, de a kitárt kapun túl ott jön Jézus mint az életünk egyetlen megoldása, és feltámasztja a fiút,visszaadja az anyjának, az életnek. A városból kifelé a halál tere várja a menetet, a temető felé tartanak, bánatuk és reménytelenségük határtalan, mert egy fiatal elvesztése ma is iszonyú tragédia, de az ókorban egy özvegy számára a véget jelentette, a koldusbotra jutást, de váratlanul szembetalálkoznak egy vidám csapattal, Jézus és a tanítványai, követői jönnek, boldogan hozzák az örömhírt éppen ebbe a városba, éppen ezeknek az embereknek. A két tér egymásban oldódik fel, a kívül és a belül, és a történet hirdeti, hogy a legreménytelenebb helyzetben is Krisztusban van a megoldás.

A zárt és nyitott tér szimbolikus kapcsolatát az ablakkal is ki tudta fejezni a művészet. pl. a kereszt osztású ablak Krisztus szenvedésére utal, Mária-ábrázolásokon a csukott ablak Mária szüzességét jelenti, mert úgy halad át rajta a fény, hogy nem sérül meg.

Ha a Biblia szimbolikus világában az ablak, ajtó, vagy kapu kitárul a nyitott térségre, a szabadság jön el valamilyen formában. Noé kiereszti a galambot, hogy megtudja, kilátszik-e már a szárazföld, kiköthet-e valahol a bárka. A velencei Szent Márk-székesegyház mozaikja ezt a pillanatot örökíti meg.

A középkori keletelt templomoknál a reggeli imánál az apszis ablakaiból árad be a fény, szinte láthatóan behatol a szakrális térbe az a szellemi tér, ami a fény jelével az örökkévalóságot sejteti.

A római Pantheon volt a prototípusa a fölfelé nyitott vagy nyitott hatású kupoláknak, a zseniálisan megoldott, vasalat nélküli betonszerkezet még ma is áll, kétezer éve, és évszázadok hosszú sora óta épültek a Pantheon utódai, főleg a barokk fedezte föl magának. Hadrianus császár építtette, Kr. u. 118-ban épült a 12 főisten tiszteletére.

Hónapokon át dolgoztunk Szekszárdon egy barokk kápolna kupoláján, ahol középre festettek egy borzalmasan gyenge Szűz Mária-képet, egy vándor piktor „kosztért és kvártélyért” odapingálta a falra olajfestékkel… Amikor végre megkaptuk a műemléki engedélyt, hogy ha nem távolíthatjuk is el, de lemeszelhetjük a sötét olajképet, a körülötte levő festett opeion-nyílás optikailag úgy kinyitotta a kápolna mennyezetét, hogy métereket nőtt a belmagasság, fölfelé kinyílt a tér, hogy a festett felhőkön át a mennyekig lehessen látni.

A velencei Szent Márk-székesegyház előterében a mennyezet nyitott fölfelé, pozzónak hívják, ami kutat jelent, azon keresztül látni az előcsarnok felett az utolsó ítélet című mozaikképet. Kút az égbe.

Van olyan kút is, ahol a föld mélyébe lehet látni. Az umbriai Orvietóban van egy középkori kút, a Pozzo di San Patrizio, aminek a belsejében kettős spirállépcső vezet le, hogy a szamaras vízhordók fel-le járhassanak rajta.

A mélység és a magasság ugyanoda vezet. Weöres Sándor filozofikus mélységű sorai így foglalják ezt össze:

Ha pokolra jutsz, legmélyére térj: az már a menny. Mert minden körbeér.

Kies legelőkre vezet engem, énekelte Dávid, Isai fia három évezreddel ezelőtt, és énekeljük mi is, mert Isten szeretete nem évül el, ahogy az emberiség vágya sem egy jobb és tisztább világ után.