A nemtudom szilvától a böllérkedésig
Beregszásztól mindössze 10 km-re található a sokak számára leginkább a böllérkedésnek és a lekvárfőzésnek szentelt eseményeiről híres Mezőgecse. Az Árpád-kori település nevének első említése 1232-ből származik. Nagy tömegeket érdeklő és megmozgató rendezvényein kívül a hagyományokhoz való erős ragaszkodás is érdekessé, értékessé teszi a falut s annak lakosságát.
Ünnep és munka

A virágvasárnapi barkát később rossz idő, mennydörgés, villámlás, jégeső idején használták fel: meggyújtották egy darabját, hogy füstje elűzze a vihart. Vele együtt pedig az előzőleg megszentelt gyertyából és a mezőn megáldott búzaszálakból is gyújtottak meg. Nagy fontossága volt a szentelt víznek is. Ha valakinek nagyon fájt a füle, cseppentettek bele a vízből, s a szenes vízhez is felhasználták. Ez akkor készült, ha egy gyerek nagyon sírt, s rontásra gyanakodott a család. A vízbe a spórból kivett piros (izzásban lévő) szenet, parazsat raktak, s ha az lement a víz aljára, az azt jelentette, hogy valaki szeme ártott a gyereknek, vagyis megverődött.
Böjtös időszaknak számított az advent, a karácsonyra való várakozás ideje is. De ez már nem volt olyan szigorú, mint a nagyböjt.
Közösségben folyt a tollfosztás, tengerihántás, fonás. Ezek egyúttal teret adtak a fiatalok ismerkedésének, szórakozásának is. A fonókban megszokott volt az orsólopás. A fiúk azt csak csókért cserébe voltak hajlandóak visszaszolgáltatni a lányoknak.
A farsangi időszakban kicsúfolták, megkongózták a még eladósorban lévő lányokat: a csapatba verődött fiúk különböző zajkeltő eszközökkel, kolompot rázva, ostort pattogtatva tették „tiszteletüket” a pártában maradt lányok házánál.
A disznó és a szilva húsából
A hagyományőrzést (is) szolgálja a Mezőgecsei Nemzetközi Böllérverseny és a Lekvárfőző Fesztivál.
– Amikor szervezni kezdtük a rendezvényeket, úgy igyekeztünk, hogy hagyományőrző szerepük is legyen – mondta el Mester András, a település polgármestere. – Visszanyúltunk a régi időkhöz, felelevenítve, hogy mi is volt annak idején településünkön. A böllérkedésnek, a disznóhúsból való ételek készítésének, illetve a nemtudom szilvából készülő lekvár főzésének minden településen hagyománya van. Nálunk is mindenki készítette, s mostanában egyre többen készítik újra ezeket. Amikor 2006-ban polgármester lettem, úgy gondoltuk a képviselőkkel, hogy a falunapot megpróbáljuk összehozni a lekvárfőzéssel. Így jött létre a lekvárfőző fesztivál. 2007 óta minden augusztus utolsó hétvégéjén megszervezzük, egybekötve a falunappal. Kora reggel felteszik a szilvát, s estére megfő. Közben kulturális program folyik, illetve különböző helyi és magyar ételek, töltött káposzta, lekváros fánk, gőzön főtt gombóc készül, amit 3–5 tagú zsűri értékel. 2007-ben volt első alkalommal a böllérverseny is. A kulturális program itt is legfőképpen a helyi csoportokra, hagyományőrzőkre épül. A cél többek között a helyi termékek népszerűsítése. Az első éven 2 disznót vágtunk le, abból készítettük el a különböző fogásokat, amiket a versenyhez kapcsolt batyus bálon el is fogyasztottunk. A következő versenyen már 4 csapat volt, s akkor már el is tudták adni a versenyzők a helyben elkészített étkeket. Idén 26 csapat indult a versenyen. Cserébe mi is elmegyünk egy-egy fesztiválra Szatmárcsekére, Lakitelekre, a vajdasági Kispiacra. Rengeteg turista érkezik a rendezvényre minden évben, akik egyúttal meg is ismerkednek a kárpátaljai lakossággal, a magyar nemzeti konyhával. A legnagyobb visszajelzés felőlük az, hogy minden évben visszatérnek.
Fesztiválról fesztiválra
A fentebb említett helyi csoportokkal Szatmári Viola, a falu kulturális életének főfelelőse foglalkozik.
– 1975 óta foglalkozom kulturális munkával. Az itteni munkába már szinte az egész család bekapcsolódott. A lányom is rendezőit végzett, unokám pedig koreográfus. Szívesen foglalkozunk ezzel. Mezőgecse lakosai nagyon aktívak. Jelenleg összesen 6 kultúrcsoport működik nálunk. Van gyermekcsoport, színjátszó, tánc- és hagyományőrző, illetve református és katolikus betlehemes csoportunk is. Igyekszünk megőrizni ősapáink hagyományait. A műsorainkba igyekszem olyan népdalokat is bevonni, amelyek Gecséről szólnak. A tánccsoportot az unokám, Botos Georgina vezeti. A hagyományőrző csoporttal a községünkben valaha élt hagyományokat igyekszünk feleleveníteni. Színpadra vittük már a tengerihántót, a tollfosztót, a lekvárkavarót is. Kiutazásaink is szoktak lenni. Augusztusra például Máriapócsra hívták a hagyományőrző és a tánccsoportot, de minden évben járunk Nyírtétre, Lakitelekre, Kisgyőrbe is hagyományőrző rendezvényekre. Emellett részt veszünk a szomszédos településeken és a községen belül szervezett rendezvényeken, batyus bálokon, megemlékezéseken is.
Íme kettő az említett gecsei dalokból: „A gecsei utca ligetes, ligetes,/arra jár a rózsám egyenes, egyenes./Egyenes vagy, rózsám, mint a nád, mint a nád,/de kedvemre nevelt fel az édesanyád!// Ha elkerülsz, rózsám, elkerüllek én is,/ha az én szívem fáj, fájjon a tiéd is!/Addig kerülgetjük, kisangyalom, egymást,/meghasad a szívünk bánatában, meglásd!” „A gecsei utca végtől végig,/minden kisajtóban rózsa nyílik./Minden kisajtóba’ kettő-három,/csak az enyém hervadt el a nyáron.// A gecsei torony tetejében/két holló ül tiszta feketében./Az a holló, babám, minket gyászol,/azt jelenti, váljunk el egymástól.”
„Adjátok kezemre, ha nem lett apáca…”
Horváth Gergely is egy azon gecseiek közül, akik számára fontos a hagyományokhoz való hűség.
– Hét évvel ezelőtt kezdtem el vőfélykedéssel foglalkozni. Egy hölgybarátom esküvő előtt állt, de nem találtak vőfélyt. Engem kért meg rá. Édesapám nagybátyja vőfély volt. Elkértem tőle a verseket, megtanultam azokat, ő ellátott tanácsokkal, így eleget is tudtam tenni a felkérésnek. Ezután még eleget tettem két baráti felkérésnek, de máshová nem mentem. Aztán következett egy év katonaság, s amikor hazajöttem, kezdett beindulni a vőfélykedés. A régi szokások híve vagyok. Sokan vannak, akik már unják a régi verseket, de én olyanokat használok, amiknek régebbi a stílusa, szövege. Próbálok a hagyományokhoz ragaszkodni. Ezt el is mondom, ha hívnak valahova, s el is szokták fogadni. Sőt, sokan ajánlanak is engem aztán az ismerőseiknek, s később azoknak a lagziján futunk össze a régi párokkal.
Kettő a versek, rigmusok közül: „Nyoszolyó asszonyok, koszorús lányok, hol van az ifjú pár, a menyasszonyt nem látom. Adjátok kezemre, ha nem lett apáca, hadd vigyem magammal a menyasszonyi táncra.” A menyasszony kikérésénél, miután egy „csúf menyasszonyt”, (egy idősebb asszonyt) mutatnak meg a vőlegénynek: „Szerencsés jó estét, itt van egy szép páva, arany tollát ide s tova hányja. Éljen vele holtig, lelkem ezt kívánja.”
„A múlt kor a jelenben”

Tóth Katalin édesanyja, Eszter is jól ért tehát a kézimunkákhoz.
– Édesanyámtól örököltem a hajlamot a kézimunkázásra. Mindig is nagyon szerettem varrni, és akkoriban divatban is volt az ilyesmi. Staférungba szőttem zsákot, szedett csíkos kendőket halmazszámra, meg mindent, ami kellett. Most is szeretek ezzel foglalkozni: a régi rongyokból valami jobbat csinálok. Egyébként Katica lányomnak nem sok tanulás kellett ehhez, mert neki is volt rá hajlama. És neki mindig az volt a mániája, hogy nem varrt mások munkáiról, mindent egyedül rajzolt, számolt, varrt, mert ő azt szereti, ami egyedi.
Akár egy gyufásdobozról is

Átadni az unokáknak
– Nyolc-kilenc éves koromban kezdtem el kézimunkázni tanulni – mesélte Taracközi Etelka. – Hímezni laposöltéssel és keresztszemesen is tudok. Van egy könyvem, abból szoktam válogatni a mintákat. Aztán egyiket összehozom, ötvözöm a másikkal. Sok munka van vele, de szépek. Szőttünk régen vásznat zsáknak, kendőnek, aztán meg kikézimunkáztuk. Meg kellett csinálni a násznagyoknak a kendőket is a lakodalomra. Pokrócot egyedül szőni fiatalasszonyként kezdtem el komolyabban. Csak egyszerű csíkozottakat szőttem, és csak saját részre, megrendelésre sosem. Ha volt, aki tekerte a rongyot, 8-10 métert megszőttünk egy nap alatt. A szövéshez már nem annyira értenek a fiatalok. Nem is igazán van már senki a faluban, aki meg tudná vetni a cérnát például. Öt lányunokám van, őket azért tanítgatom, hogy legyen, aki továbbvigye majd ezt.
Szorgalom, tehetség, hagyományszeretet – sok-sok gecseire ráillenek tehát ezek a szavak. Reméljük, sokáig így is marad ez.
Akinek van kiegészítenivalója Mezőgecse múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Átadni az unokáknak