Akikre büszkék lehetünk… Interjú Bics Katalinnal

– 1988. augusztus 9-én születtem Mezőkaszonyban, református családban. Itt jártam óvodába, majd a helyi középiskolában végeztem az elemi osztályokat. Mivel a bátyám ekkor már a Beregszászi Magyar Gimnázium másodikos tanulója volt, szüleim unszolására én is megpróbáltam a felvételit – sikerrel, így 1998-tól 2006-ig az intézmény tanulója voltam. Az ott eltöltött nyolc év nagyon meghatározó volt számomra. Szakképzett és emberséges tanáraink nemcsak oktattak, de neveltek is bennünket. Mindig szívesen gondolok vissza kollégiumi nevelőimre is, akikre mindenben számíthattam. De elsősorban az osztálytársakkal és a barátokkal töltött idő maradt emlékezetes számomra, az ő társaságuk néha most is hiányzik.

– Édesapám, akit 2004-ben veszítettem el, fizika tanár volt, s a rokonságban is több pedagógus van. Így talán nem meglepő, hogy én is ezen a pályán képzeltem el a jövőmet. Már gyermekkoromban is szerettem tanítónénit játszani. Az érettségi előtt felmerült a kérdés, hogy milyen szakirányban és hol fogom folytatni a tanulmányaimat. Testvérem az Ungvári Nemzeti Egyetemet választotta, de az ő tapasztalatai, az otthontól való távolság és az anyagiak miatt nem szerettem volna ott tanulni. Több ismerősöm a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola hallgatója volt, és csak jót meséltek az intézményről. Emellett 2005-ben elvégeztem egy alapfokú ukrán nyelvtanfolyamot a főiskolán, s már akkor megtetszett a légkör. Így a döntésem egyértelmű volt.

A szakirány kiválasztása már annál kevésbé. Bár nem volt gondom a reáltárgyakkal, de a magyar nyelv és irodalom volt a kedvencem. Ezzel csak az volt a probléma, hogy a főiskolán ezt a tantárgyat csak szakpárokban – mint az angol–magyar, magyar–angol, történelem–magyar, magyar–történelem, ukrán–magyar, magyar–ukrán – lehetett tanulni, illetve eljátszottam a tanítói szak gondolatával is. Akkoriban már kezdett csökkenni az angol és a történelem szakos tanárok iránti kereslet, s beláttam, hogy az ukrán nyelvvel tudnék leginkább érvényesülni. Édesanyám nem akart lebeszélni a döntésről, s csak később vallotta be, mennyire féltett az ukrán nyelv miatt. Ugyanis a gimnáziumi évek alatt voltak nehézségeim az államnyelvvel, s valószínűleg az akkori tanáromat lepte meg legjobban a döntésem. Így 2006-ban jelentkeztem a Rákóczi-főiskola ukrán–magyar és magyar–ukrán szakára. A sikeres felvételit követően végül az ukrán–magyar csoportot választottam.

– Az ukrán nyelv elsajátítása miatt az első év nagyon nehéz volt. Hátrányban voltam a többiekkel szemben, akik közül többen már folyékonyan vagy anyanyelvi szinten beszélték a nyelvet. Sokszor éjszakába nyúlt a tanulás, de megérte a fáradtságot. Édesanyám is nagyon sokat segített, mivel ő ukrán iskolát végzett, s anyanyelvi szinten beszéli az államnyelvet.

Azonban mindezt leszámítva már az első perctől kezdve sikerült beilleszkednem a főiskolán. Istennek hála nagyon jó csoporttársakkal voltam körülvéve, akik feledtetni tudták a könyvek és a számítógép előtt töltött álmatlan órákat. Velük voltam a szabadidőmben, s együtt izgultuk végig a vizsgákat, támogattuk egymást, amiben tudtuk. Az egyik legszebb emlékem a dolhai terepgyakorlat, ahol a nyelvjárási kutatás mellett lehetőségünk volt jobban megismerni egymást.

– Az ukrán és a magyar tanszék tanárainak köszönhetően egyre jobban kiismertük magunkat a nyelv és az irodalom labirintusában. Ők mindig azon igyekeztek, hogy a megszerzett tudásunkat a gyakorlatban is hasznosítani tudjuk. Külön ki szeretném emelni Bárányné Komári Erzsébetet, aki a vezető tanárom volt a diplomamunkám megírásakor, s akinek köszönhetően a 2009/2010-es tanévben felvételt nyertem a Zrínyi Ilona Szakkollégiumba. Kutatásom témája az ukrán–magyar nyelvi kapcsolatok voltak.

A főiskolán az ukrán nyelv másodnyelvként való tanítására kaptunk képzést. Emiatt fontos volt, hogy a magyar és az ukrán nyelvet párhuzamosan tanuljuk. Már a szakmai gyakorlatok idején megmutatkozott ennek az előnye, hisz egy-egy nyelvtani ismeret tanításakor párhuzamot tudtunk vonni a tanulóknak a két nyelv között.

2010. július 31-én férjhez mentem, majd szeptembertől a főiskola mellett a Mezőkaszonyi Középiskolában kezdtem el dolgozni ukrán tanárként. Ez az időszak nem volt könnyű. Eleinte még nehéz volt összeegyeztetni a munkát a tanulással. Később szabad óralátogatást kaptam, és a tanárok is igyekezték megkönnyíteni a dolgunkat, mivel ekkor már több csoporttársam is dolgozott. Kicsit megváltozott a helyzet, amikor 2010 telén kiderült, hogy áldott állapotban vagyok. Így már a gyermekem volt a legfontosabb. Isten azonban erőt adott, hogy a tanulásra és a munkámra is tudjak koncentrálni.

Végül 2011-ben az államvizsgát és a szakdolgozat sikeres megvédését követően kézbe vehettem a diplomámat.

– Isten kegyelméből 2011. augusztus 2-án megszületett a kisfiúnk, Ádám. A sok átvirrasztott éjszakát leszámítva egészséges gyermek, amiért nem lehetünk elég hálásak. Nagyon szereti a gyerekeket, lassan már óvodába megy.

– Ez így van, sosem unatkozom. Radvánszky Ferenc tiszteletesnek és feleségének köszönhetően 2006-tól a Mezőkaszonyi Református Egyház Horizont című lapjának vagyok a munkatársa. A nevelés-család rovatot szerkesztem, és néhány éve az újság korrektora vagyok. Emellett 2007-től bekapcsolódtam a gyülekezet gyermekszolgálatába is. Azóta én vezetem szombatonként a színjátszókört, melynek keretében különböző egyházi ünnepekhez fűződő műsorokat tanulunk, drámapedagógiai játékokkal és egyéb készségfejlesztő gyakorlatokkal foglalkozunk. Egy évvel később angol és ukrán nyelv foglalkozásokat is indítottunk óvodások számára. Jelenleg egy kezdő és egy haladó ukrán csoporttal foglalkozom.

2013 januárjától Kudlotyák Krisztina, a Pro Cultura Subcarphatica igazgatójának felkérésére a Kárpátalja.ma külsős munkatársaként is dolgozom.

– Mivel a kisfiam augusztusban hároméves lesz, ezért hamarosan vissza szeretnék menni dolgozni a Mezőkaszonyi Középiskolába.

A távolabbi jövőt tekintve szeretnék továbbtanulni, doktori fokozatot szerezni.

– A főiskola megtanított arra, hogy kellő elszántsággal és kitartással meg lehet valósítani a vágyainkat. A tanárainktól nemcsak tudást, de emberséget és tisztességet is tanulhattunk. Sok intézménytől eltérően a jegyeinket sosem a pénzünk, hanem a tudásunk határozta meg.

Az intézményben eltöltött évek alatt életre szóló barátokat szereztem és rengeteg új emberrel ismerkedhettem meg. A különböző rendezvények által kulturális élményekkel is gazdagodtunk.

A főiskolán az anyanyelvükön szerezhetnek versenyképes tudást a magyar diákok. Bessenyei György szavaival élve: „Minden nemzet a maga nyelvén lett tudós, de idegenen sohasem”.