Viharos idők

Minél viharosabb időket élünk, annál inkább vágyunk a stabilitásra.

De a béke csak ritkán, s úgy tűnik, akkor is csupán pillanatokra adatik meg nekünk. Aki a rohanó, nyugtalan hétköznapokban megnyugvást keres, hajlamos visszatekinteni a múltba, ahol még ólomlábakon vánszorgott az idő, és szinte ismeretlen volt a változás fogalma.
Beregszász főtere, rajta az egykori Grand Royal Hotel épületével a régió egyik leggyakrabban fotózott városképe. A Google a legügyetlenebb próbálkozásra is mindjárt egy egész sor fotót köp ki a szállóról a legkülönbözőbb korokból. Nyilvánvalóan kínálta magát a téma, a fotósoknak láthatóan nem kellett sokáig keresgélni a legmegfelelőbb beállítást. Legtöbbjük, korszaktól függetlenül úgy döntött, megáll a mai Kossuth térnek a jelenlegi Széchenyi utca felőli sarkánál és elkattintja a gépét.
A legelső felvétel, amelyet azonosítani tudtam, valamikor az első világháború idején készülhetett. Talán amikor Ferenc Jóska megígérte az anyáknak, hogy őszre hazatérnek a fiaik, vagy amikor Bruszilov tábornok kozákjai már a Kárpátokban portyáztak, esetleg valamivel később, mondjuk az idő tájt, hogy Trianonban megpecsételődött Magyarország sorsa. Egy 1910-es adat szerint a város 12.933 lakosából 12.432 (96,13%) vallotta magát magyarnak.
A fotón mozdulatlanságba dermedt téren a háborúnak nincs nyoma. A szálló főbejárata előtt konflis várakozik, a mai Ivan Franko utca (az akkori Széchenyi utca) felőli épületfront mentén viszont már a némafilmekből ismert automobilok sorakoznak. Kevés a járókelő, alig néhányan sietnek a dolguk után az üresen aránytalanul nagynak tetsző téren, valami mozgás csak a túloldalon, a szálló és a szomszédos üzletek előtt tapasztalható.
Az emberalakok túl aprók, elmosódottak, semhogy a részleteket kivehetnénk, de ilyenkor segít a képzelet. Úgy hiszem, méltóságteljes és öntudatos emberek járhatták akkoriban a beregszászi utcákat. Kart karba öltve haladtak a párok, nők és férfiak egyaránt szigorúan kalapban, a fűzőtől a derék egyenes, a keménygallértól az áll büszkén és magabiztosan előremered. A tartás még a régi, de a szemekben már ott ülhet az aggodalom. Újra soroznak? Jött levél a fiútól, akit Isonzónál harmadszor vezényeltek ki a frontra? Lehetséges, hogy Beregszász valaha ne Magyarország része legyen?
Kiderült, hogy lehetséges. A következő felvételen, amely egy képeslap lehet, nincs dátum, de a felirat sokatmondó: „Beregsas. Grand Hotel a okresni úrad – Beregszász. Grand szálloda és járási hivatal.” A szálló előtt ős öreg busz áll, távolabb az „okresni úrad” felől (amely nem sokkal korábban még M. Kir. Törvényház volt) szénásszekér közeledik. Csehországhoz tartozott ekkor Beregszász, de az élet nem állt meg.
Talán éppen 1926-ban készült a felvétel, abban az évben, amikor előadást tartott a városban Móricz Zsigmond. Talán az itteni magyarokat jött biztatni, esetleg a legújabb könyvét népszerűsítette. Annyi bizonyos, hogy az író a Grand Royal Hotelben szállt meg. Úgy képzelem, vasárnap délután volt az előadás. Az előadóterem megtelt lelkes magyarokkal, akik a hétköznapokban a cseh államnyelvvel voltak kénytelenek megbirkózni. A csehszlovák statisztika szerint 1930-ban a város 19.007 lakosából 9.190 (48,35%) volt magyar.
Az időrendben következő felvétel is képeslapot díszít, de a felirat egynyelvű: „Beregszász. Werbőczy-tér” Alighanem felbomlott Csehszlovákia, ismét Magyarországhoz tartozott Beregszász. A szálló előtt feltűrt ingujjú emberek támasztják az útjelző tábla oszlopát, a nők szoknyája már csak térdig ér. Nem kifejezetten úri publikum, még a cseh időkhöz képest sem, jegyezhetik meg. Hiába, Beregszász rég nem megyeszékhely már…
Az arcok – már amennyire a felvételen kivehető – savanyúak. Örvendezni nem igen lehetett miért. Katonai behívót könnyebb volt kapni akkoriban, mint munkát – a negyvenes évek elején járhatunk. A város lakossága 1941-ben 21.540 fő volt, akik közül 19.784 (91,8%) vallotta magát magyarnak.
Aztán vagy ötven évig nem sok fotó készült a térnek erről a sarkáról – legalábbis senki nem tartotta fontosnak utóbb feltölteni azokat a világhálóra. A felvételeken bizonyára vidám úttörőket és pártvezetőket láthatnánk, úgyhogy talán jobb ez így. Akkoriban a szállót leginkább „готель Дружба”-ként emlegették. A földszinten a mindig híres éttermet idővel bezárták és helytörténeti múzeumot alakítottak ki termeiben. Azután a múzeum is megszűnt, és a szálló az országgal együtt pusztulásnak indult.
A legfeltűnőbb mégis talán az lett volna ezeken a felvételeken, hogy mennyire megváltoztak az arcok. A szovjet érában gyakorlatilag kicserélődött a település lakosságának nagyobbik része. Egy 1989-es adat szerint a 29.221 beregszászi polgárból 15.125 (51,7%) volt magyar.
A múlt század kilencvenes éveinek végére már szinte mindenkinek volt fényképezőgépe, s kattogtatták is becsületesen masináikat az emberek, úgyhogy rengeteg felvétel készült a Druzsba Szállóról is, melyet a rendszerváltás után senkinek nem jutott eszébe át- vagy visszakeresztelni. A legmélyebb gazdasági válságot élte át éppen a város. Kétszer annyi ember nyüzsgött a téren, mint nyolcvan évvel azelőtt, de valamennyien komor arccal, viseltes ruhában iparkodtak valahová, és ügyet sem vetettek a tér sarkán elfeledve álló épületre, amelyről egyre jobban mállott a vakolat. A város lakóinak minden pénze és megtakarítása egy bő évtized alatt kétszer értéktelenedett el, nem csoda hát, ha csak mérsékelt érdeklődést tanúsítottak az építészet és a múlt iránt. Annál is inkább, mivel többségük valószínűleg még soha nem hallott a Grand Royal Hotelről. A 2001-es népszámlálás adatai szerint Beregszász 26.050 lakójából 12.779 (49,1%) vallotta magát magyarnak, azaz a település többé nem volt magyar többségű.
A szállót még 2000-ben megvásárolta a várostól a Kárpátaljai Magyar Főiskola és kollégiumot alakítottak ki benne. Az épület szinte azonnal a helyi magyarság kulturális központjává vált. Amikor 2003-ban befejeződött a külső felújítás, ez lett a lepusztult posztszovjet Beregszász első helyreállított épülete, melynek hetedhét országból a csodájára jártak. Készültek is róla a fotók százszámra, és aki csak ezt a sarkát látta a településnek, azt hihette, hogy Beregszász egy európai város.
Ekkorra enyhült valamelyest a gazdasági válság szorítása, így az utcai járókelők arcán gyakrabban láthattunk mosolyt. Emellett megjelentek a turisták, akik hangsúlyt fektettek rá, hogy lefényképezzék őket az egykori Grand Royal Hotel előtt, bár mit sem tudtak annak történetéről.
A magyar állam gondoskodásának köszönhetően az épület azóta is a város dísze, de az emberekkel már megint „baj van”. A pénzük újra elértéktelenedett, és ettől az arcok ismét szigorúbbakká váltak a felvételeken. Már megint rohannak valahová komoran maguk elé meredve, és figyelemre sem méltatják az egykori Grand Royal Hotelt. Az élettelen falak azonban nem sértődnek meg, a szálló-kollégium türelmesen várja, hogy a lakosoknak ismét legyen erejük felemelni a tekintetüket a földről, körbenézni, észrevenni a múltjukat jelképező épületet, amely túlélte a magunk mögött hagyott őrült évszázadot. A kérdés csupán az, hogy mire ismét rendet teremtenek az életükben a város lakói, hányan leszünk még itt magyarok? Dühítene, ha az idegenvezetőkön kívül többé senki se tudná, hogy hol áll a városban az egykori Grand Royal Szálló, ha a kövek túlélnék az embereket.
Hét
Kárpátalja.ma