Orosz Ildikó beszéde az Európai Parlamentben

Tisztelt megemlékezők!

Nagy nap a mai számunkra, kárpátaljaiak számára, mert először kerülhetünk az Európai Unió döntéshozóinak látókörébe. Köszönjük mindenkinek, aki ezt lehetővé tette. Elsősorban a Fidesznek, mert nemzeti elkötelezettségét nemcsak szólamokban, hanem tevőlegesen is bizonyította számos intézkedéssel, de elsősorban az alaptörvénnyel és a visszahonosítási törvényekkel, valamint azzal is, hogy saját listáján helyet adott azoknak a külhoni magyaroknak, akik olyan területeken élnek, mely országok még nem tagjai az EU-nak. Köszönjük Bocskor Andreának, aki hiteles képviselője közösségünknek és sokat tett ezen esemény megvalósulásáért.
Miről is szól ez a kiállítás? Elsősorban a napjainkban Kárpátaljának nevezett geopolitikai egység huszadik századi sorsáról, a kommunizmus embertelen mivoltáról, amit a világ szerencsésebb részein nem ismerhettek.
Kárpátalja mai szervezeti egysége csupán 1944 óta létezik, Északkelet-Magyarország egy évezreden át szerves módon kialakult négy megyéjének: Ungnak, Ugocsának, Máramarosnak és Beregnek megcsonkított részeiből fabrikálta a világuralomra törekvő politikai hatalmak közössége.
A huszadik században ezeken a vidékeken élő népek több országváltást megéltek úgy, hogy ki sem mozdultak saját településükről. Ezt anekdotaként is felfoghatnánk, de sajnos a kisember másképp élte meg. A hatalomváltás új jogi és közigazgatási környezetet és berendezkedést is jelentett számukra, hivatali nyelvváltást, mely azt eredményezte, hogy olyan nyelvi környezetté vált a világ körülöttük, amit nemhogy nem tanultak, de nem is hallottak környezetükben korábban. Hirtelen másodrendűvé váltak saját falujukban, ahol őseik éltek egy évezreden át, nem tudtak ügyet intézni, fejlődni anyanyelvükön, karriert építeni és tovább tanulni. Minden országváltás elvitte az emberek megtakarítását, csökkentette fejlődési lehetőségeiket, összetörte álmaikat, például a továbbtanulás terén, mert megszűntek, vagy elérhetetlen távolságra kerültek azok az intézmények, ahol életük folytatását tervezték. A mi korosztályunk, a huszadik század második felében születettek is megérték ezt. A Szovjetunióban születtünk, most Ukrajnában élünk.
Az a kiállítás, melyet ma láthatunk, Kárpátalja huszadik századi országváltásának legembertelenebb korszakára, a vad kommunizmus kezdetére irányítja a figyelmet. 1944-ben, amikor még nem volt békeszerződés, nem ért véget a második világháború, az itt élők még magyar állampolgárok voltak, akik nem a harcmezőn, fegyverrel a kezükben kerültek kapcsolatba a szovjet hadsereggel. Saját falujukban, portájukon érte őket a világégés végkorszaka, és keresztény, törvénytisztelő, jóakaratú emberként mentek helyreállítani – ahogy ígérte a hazug új rendszer – a háború okozta károkat. Békés polgárokként indultak a kijelölt helyekre és hadifoglyokká, számadatokká váltak, mert ebből is teljesíteni kellett a tervet, amit Sztálinnak jelentettek. Ez a mozgósítása a békés lakosságnak több áldozatot követelt magyar falvaink lakosságától, mint a második világháború, ugyanis a sztálini kommunista lágerekben a körülmények és a humán hozzáállás annyiban különbözött a hitleritől, hogy nem a gyors megoldásokat preferálták, hanem a lassú, hosszú szenvedés utánit részesítették előnyben. Megfelelő munkafeltételek, étkezés nélkül végelgyengülésig dolgoztatták az oda kerülőket. A Kárpátaljáról elhurcolt mintegy negyvenezer magyar és német polgárból több mint tízezer nem tért vissza. Hány család maradt mag nélkül, mert minden férfi odapusztult?! Hány család nem jött létre, mert a nőtlen fiatal már nem tért haza?! Hány család gyermeke nélkülözött és lett halmozottan hátrányos helyzetű, mert a család fenntartója nem tért vissza?! Hánynak alakulhatott volna az élete sikeresebben, ha ez nem történik meg?! Közösségünk milyen erőforrásokkal rendelkezne, és hány magyar lenne a vidéken?! Ezek megválaszolatlan kérdések és azok is maradnak, de hogy ilyen se velünk, se másokkal ne fordulhasson elő, az mindannyiunk feladata: azoké, akik megélték, és azoké is, akik nem tudtak róla. A mai kiállítás ezt a feladatot teljesíti. Mi, akik megéltük, Európa elé tárjuk, hogy értsék azok is, akik el sem tudták képzelni; azért, hogy soha meg ne ismétlődjön a kisember, a polgár, a civil huszadik századi kárpátaljai tragédiája.
A kiállítást megtekintők figyelmét szeretném felhívni arra, hogy amit látnak, és ami esetleg megérintette önöket, az csak a kommunizmus kezdete volt. Ugyanis a civilek után ideológiai alapon hamarosan koncepciós perek alapján elvitték a református, római katolikus, görögkatolikus papokat, azokat a gazdákat, iparosokat és magántulajdonnal rendelkezőket, akiket kulákokká és rendszerellenesekké nyilvánítottak; kitették az állásukból a pedagógusokat, a hivatalnokokat, hogy felgyorsítsák a szocialista kommunista társadalom létrejötte, a kollektivizálás és államosítás folyamatát. Míg a nemzeti szocializmus genetikai alapon, addig a kommunizmus társadalmi alapon szabta át a világot és semmisítette meg az értelmiséget, a középréteget, hogy megfélemlítse a tömegeket és kénye-kedve szerint manipulálhassa őket. Az elhurcolások után az akkor még fiatalkorú, de közben katonaköteles korba került magyar fiúkra is sor került a negyvenes évek végén. A magyarok és németek kollektív bűnössé nyilvánítása miatt, amit még 1944-ben fogadtak el, a katonaköteles fiúkat a katonai szolgálat helyett a donbászi szénmedencébe vitték munkára, amit ha megtagadtak, bíróság elé kerültek mint katonaszökevények.
A döntéshozók és felelős személyek figyelmét szeretném felhívni arra, hogy az atrocitásokat elszenvedőktől Ukrajnában senki sem kért bocsánatot, nem történt meg a rehabilitálásuk, nem volt semmilyen restitúció. Míg mindez meg nem történik, nem lehet lezárni a huszadik századot és építeni egy békésebb új Európát.

Brüsszel, 2014. december 2.
Orosz Ildikó