Húsz év – pelenkáskor

Mikola Kosztomarov 130 évvel ezelőtt így írt: „Kis-Oroszország elválása a birodalomtól… – szánalmas és soha meg nem valósuló álom, légvár… Ha valakiben felmerülne ez a gondolat, az … abszurd lenne, …és aligha találna otthonra huzamosabb ideig egy olyan fejben, amely nem szorul pszichiáter segítségére”. Ugyanígy gondolkodott többségünk a szovjet birodalom bukásának előestéjén, az elmúlt évszázad nyolcvanas éveinek végén. Még öt, de talán három vagy akár csak két évvel is a függetlenedés előtt ez a lehetőség kevésbé valószínűnek számított, mint, teszem azt, a Marsnak vagy a Vénusznak a Földre zuhanása. Végül a Mars vagy a Vénusz helyett a vágyott Függetlenség szakadt ránk. Így indítja Iljko Lemko a pravda.com.ua portálon megjelent írását, amelyből az alábbiakban kínálunk ízelítőt olvasóinknak.

Ami erős, az gyorsan törik – állítja a taoista filozófia, de ez sovány vigasz lehetett a kommunista-orosz totalitarizmus híveinek, akik még sokáig nem bírták felfogni, hogy miért nem mozdították a kisujjukat sem a kommunisták vagy a „kommunizmus építői”, amikor összeomlott „az egész emberiség fényes jövője”, miért nem állt ki egyetlen járási párttitkár sem legalább egy karóval a kezében, hogy megvédje a maga „rajkom”-ját. Ukrajna újkori történetírása hagyományosan azzal magyarázza ezt a paradoxont, hogy a láncát vesztett ragadozó ukrán-orosz nómenklatúra nem kívánt osztozkodni Moszkvával, egymaga szeretett volna uralkodni és kifosztani a népét. Ez részben igaz is, de csak kis részben. A lényeg valami másban keresendő.

Mi változtatta meg gyökeresen 1991 hét hónapja alatt – márciustól decemberig – Ukrajna népének viszonyulását államának függetlenségéhez? Még a szovjet időkben vált népszerűvé az a legenda, amely Ukrajnát kenyeres-kolbászos földként láttatta, amellyel életszínvonal tekintetében semmiképpen sem vetélkedhet a „bocskoros” Oroszország. Márpedig ahol jobb az élet, ott a haza – ubi bene, ibi patria. Az ukrán függetlenség malmára hajtotta a vizet az a teljesen alaptalan és hazug kommunista mítosz is, miszerint Ukrajna a moszkvai birodalomban a világ tíz legnagyobb gazdasági hatalma közé tartozott. Ha tehát különválunk a Szovjetuniótól, nem fizetjük a hatalmas adókat a szövetségi költségvetésbe, akkor az életszínvonalat tekintve mindjárt valahol Olaszország és Kanada között találjuk magunkat. Hiszen nálunk vannak a legjobb termőföldek, mienk a donyecki szén meg a Krivoj Rog-i acél, és egyébként is, ez az egész vidék tejjel mézzel folyó Kánaán.

Lóvá tették a hiszékeny Donbászt (több mint 70 százalék szavazott a függetlenségre), és még a Krímet is (54 százalék „igen”), akik ezért már 1993-ban legszívesebben a falba verték volna a fejüket. De szerencsére az a vonat már elment, nem lehetett visszacsinálni a dolgot. A szalonnás-kolbászos Ukrajna fétisétől hipnotizálva hagyták elveszni, olcsón odaadták a maguk „nagy és oszthatatlan” államát, a képzelt zsíros ukrán lakomától elbűvölve elárulták orosz-kommunista hitbizományukat.

Nem értették a hígagyúak, hogy a szalonnás-kolbászos Ukrajna csak akkor válhatott volna valósággá, ha megmarad az orosz-kommunista hatalom idején módszeresen kiirtott dolgos ukrán nép, így azonban a megsemmisített gondolkodni és dolgozni tudó emberek helyét a tehetségtelenek és tehetetlenek foglalták el. Azt hitték, hogy az ilyen emberekkel jó életük lehet. Hiú ábránd volt. A szovjet nép infantilitása egyszerűen megdöbbentő.

Szégyen és kétségbeesés mardossa ma a kommunista-orosz eszme híveit Ukrajnában azért, mert húsz évvel ezelőtt a Függetlenségre szavaztak. Egy felmérés szerint, ha ma tartanák a referendumot, a függetlenségre kicsivel több, mint 46 százalék szavazna, s a függetlenség elutasításának tendenciája évről évre erősödik (2005-ben még 56 százalékos volt a támogatottság).

Szeretnéd falba verni a fejed, de nem teheted. Így fáj a fej egy alapos berúgás utáni napon, s mardos a szégyen azért, amit előző este műveltél: mindenkinek a nyakába borultál, meztelenül táncoltál az asztalon, és bőkezűen osztogattad mindazt, amit ma már sajnálsz…

Az öntudatos ukránoknak is megvan a maguk problémája: túlságosan is elbűvöli őket az ukrán államiság külsődleges szimbólumainak – a sárga-kék zászlónak meg a háromágú szigonynak – a legitimizációja, miközben az elmúlt évek során mindvégig figyelmen kívül hagyták, hogy ezek a bizonyos külsőségek nincsenek megtöltve semmiféle belső nemzeti tartalommal. De ennél sokkal többet szalasztottak el: a valódi ukrán államot, mert nem tértek még magukhoz teljesen a kommunista iga súlyos terhe után. Így múlt el majdhogynem észrevétlenül ez a 20 év…

De gondoljunk bele: valóban ilyen könnyen adódna az állami függetlenség, mintegy a kremli hatalmi játszmák melléktermékeként? Valóban az ölébe hullt volna a függetlenség a „dicső dédapák méltatlan unokáinak”? S vajon az 1991-ben az idegen elnyomás alól felszabaduló ukrán nemzetnek a génjeiben sok maradt-e meg a dicső ukrán Kijevi Rusz, vagy akárcsak Hmelnickij örökségéből? A kérdés költői, hiszen az államiság nélküli nép Hrusevszkij szavaival élve „etnográfiai tömeg, és nem nemzet”. Az ukránok sok évszázadon át éltek etnográfiai masszaként.

Van, aki azt mondja, hogy a mi könnyen jött, egyetlen csepp vérrel meg nem szolgált függetlenségünk nem igazi, délibábos és gyenge. Nem pecsételtük meg szándékunkat az ellenség vérével, azért ér minket annyi baj. Úgy tűnhet, hogy van logika ebben a gondolatmenetben, de hát létezik a mennyiségi változások minőségibe történő átcsapásának dialektikus törvénye is. Hiszen mostanáig az évszázadok során tengernyi vér ömlött ki Ukrajna függetlenségéért. Küzdelem a mongol tatárok ellen, Nalivajko, But, Osztrjanica, Hmelnickij, Zaliznyak, ZUNR, UNR, UPA – mindez szinte megszakítások nélküli láncolata a véráldozatoknak, a szenvedésnek és a hősies küzdelemnek, ami végül a Függetlenséghez vezetett. Nemzedékünknek szerencséje volt, hogy a függetlenség végső visszaszámlálása, eljövetele a mi időnkre esett. És nincs abban semmi különös, hogy megkaptuk a Mindenhatónak ezt az ajándékát. Így használják a gyerekek a szüleik és a nagyszüleik által ültetett fák gyümölcsét.

A függetlenség valóban sokakat sokkolt. A nemzeti erők sajnos nem tájékozódtak kellően a legfontosabb teendőket illetően, ezért később még több baj érte az ukrán népet.

„Mikor a tisztátalan lélek kiszáll az emberből, puszta helyen bolyong, nyugtot keres, de nem talál. Akkor azt mondja: visszatérek házamba, ahonnét kijöttem. Amikor odaér, üresen találja, sőt még kisöpörve és földíszítve is. Erre elmegy, hoz magával hét másik lelket, magánál is gonoszabbakat. Bemennek és ott laknak. Annak az embernek a sorsa pedig rosszabbra fordul, mint előbb volt. Így jár ez a gonosz nemzedék is.” (Máté 12, 43)

Nagyon rosszul hajtottuk ki a tisztátalan lelket 1991-ben: sem jogkorlátozása, sem büntetése, vagy legalább a látszatelítélése a totalitarista rezsimnek, a kommunista-imperialista ideológiának nem történt meg. Így az visszatért az üres ukrán házba, és még rosszabb lett, mint azelőtt volt.

Függetlenségének 21. évében az ország, amelyben élünk, maga a posvány. „Dolgozó elméknek és kezeknek” nincs mihez kezdeniük itt, mert nálunk nem muszáj se fejjel, se kézzel rendelkezni, elegendő következetesen vallani az elvek újkori szentháromságát: Hazudj, Lopj, Fenyegess és akkor szupersikeres leszel.

Aki képtelen vagy nem akarja ezt vallani, az nyomorra van ítélve. A mogorva hatalmasság előbújik intarziás vécékagylókkal, csillárokkal és ajtókkal felszerelt barlangjából krokodilbőr cipőjében, krokodilkönnyeket hullat a szegények és kisemmizettek miatt, s a szociális normákról, a fogyasztói kosárról meg a megélhetési minimumról beszél.

Dante Alighieri pihen, a groteszk megszűnik groteszknek lenni valóságunkhoz viszonyítva, s így „még az öreg Dantét is el lehet képeszteni a mi Mezsigorjénkkal” (a Kijev melletti elnöki rezidencia – a szerk.).

A dzsungel törvényei alapján a golodomorokat túlélt módos semmirekellők, disznópásztorok, demoralizált lumpenek utódai viszik a prímet ebben az országban máig. Normális emberek sem gyakorlatilag, sem elméletileg nem voltak és ma sincsenek a hatalomban, „nincs jót cselekvő, nincs egy sem”. A semmirekellők és a disznópásztorok nagyon különböző, bizonyos fokig egymással ellenséges szociális csoportok, de az ukrán hatalom vályújánál közel hozzák, egyesítik őket az azonos, zsigeri vonásaik: az álnokság, az erkölcstelenség és a kapzsiság.

Elmúlt 20 év, de a fülünkben még mindig a kremli toronyóra ütései zúgnak, s még a Függetlenség után született fiatalokban is sok a szovjet embert jellemző tehetetlenség, romlottság és durvaság. Nem ábrándozunk immár valamelyest is emberhez méltó életről, abban sem bízunk, hogy legalább a fiainknak, unokáinknak részük lehet benne.

Pedig valamikor ennek is be kell következnie. Húsz év egy állam életében pelenkáskor, a pelenkában pedig sok a kaki, s az újszülött csúnyácska, iszamos és úgy üvölt, hogy belefájdul az ember feje. Egyszer azonban csak megnő, és akkor valamennyien megszeretjük, még ha sokan közülünk nem is érik már meg ezt a pillanatot. Most azonban nincs más választásunk, mint hogy remény nélkül is reméljünk, különben mi értelme az életnek?

Kárpátalja