A kis nép és a nagy Ukrajna
Az alábbiakban Mihajlo Dubinyanszkijnak a pravda.com.ua portálon megjelent írásából ajánlunk olvasóink figyelmébe néhány érdekes gondolatot.
A jól tájékozott Razumkov Intézet mindenről mindent tud, így az ukránok politikai szimpátiáiról is. Május végén a kép így festett: 1. Janukovics 17%, 2. Timosenko 14,4%, 3. Jacenyuk 8,2%, 4. Tihipko 5,2%, 5. Tyahnyibok 3%, továbbá a megkérdezettek 11,5 százaléka nem ment volna el szavazni, ha elnökválasztást tartanak. Augusztus közepén pedig ez volt a helyzet: 1. Janukovics – 17,3%, 2. Timosenko 14,4%, 3. Jacenyuk 8,8%, 4. Tihipko 5%, 5. Tyahnyibok 2,9 százalék, s 10,8% nem ment volna el szavazni.
A két közvéleménykutatás között rendkívüli esemény történt: Julija Timosenko letartóztatása. Az ukrán ellenzék vezérét rács mögé dugták, az ország fölött felsejlett a diktatúra réme, az internet majd felrobbant, amint a felbolydult közvélemény lázasan vitatta a történteket, az ellenzékiek egyesített ellenállási bizottságokat hoztak létre, az erkölcsi tekintélyek felszólaltak Julija Vologyimirovna védelmében, Európa pedig rendkívüli aggodalmának adott hangot.
Hogyan reagált erre a hatalmas viharra az átlagos ukrán? Sajnos sehogy.
A népi szimpátiák és ellenszenvek szinte egyáltalán nem változtak a történtek hatására, a vezető politikusok népszerűségi mutatói a korábbi értékeken maradtak. A közügyek iránt érdeklődők és a lakosság döntő hányada közötti szakadék mind szembetűnőbbé válik.
Helyénvaló felidézni e helyütt Augustin Cochin konzervatív történészt, aki szerint a francia forradalmat az úgynevezett „kis nép”, a szalonok és filozófiai társaságok törzsvendégei robbantották ki, akiknek nem volt kapcsolatuk a nagy néppel, és kialakították a maguk külön intellektuális világát. Az energikus Dantonok, Mirabeau-k, Desmoulins-ok és Robespierre-ek nem a nép akaratát és vágyait fejezték ki, hanem a maguk filozófiai ideáljait. Amikor 1789-ben előtérbe kerültek a történelem színpadán, képesek voltak ráerőltetni a maguk értékeit a nagy Franciaországra. A forradalmi klubok gyakorlatilag kisajátították a népi szuverenitást. A kis nép a francia nemzet nevében ultimátumokat fogalmazott meg, sorsfordító döntéseket hozott, háborút hirdetett, száműzte a konventből a neki nem tetsző képviselőket, elfojtotta a felkeléseket, a guillotine-ra küldte számtalan ellenségét.
A jelenkori Ukrajna igen jól illusztrálja monsieur Cochin koncepcióját. A filozófusi köröket időközben az újságírói összejövetelek, a politikai fórumok és a forrongó blogoszféra váltották fel, ám a haladó kisebbség elkülönültsége, elszigeteltsége változatlan maradt.
A lelkes kiáltványok, felhívások az egységre és cselekvésre, valamint az a megindító mód, ahogyan az Ukrajinszka pravda és a Zerkalo nyegyeli szerzői oly gyakran egyes szám első személyben fogalmaznak – mindez csupán a kis népre vonatkozik, s egyáltalán nem érinti a nagyot. A viharok, melyek rendre megrázzák a mi virtuális világunkat, gyakorlatilag semennyire sem mutatkoznak meg a valóságos Ukrajna mentalitásán.
Érthető módon a kis nép szüntelenül keresi a módját, hogyan szólíthatná meg a nagy népet. A felvilágosult kisebbség tudja, hogyan alakítsa az országot, a polgárok milliói pedig értékes eszközök, melyek lehetővé teszik a történelemformálást.
A társadalom átalakításához elégedetlen tömegek szükségeltetnek, és a kis nép objektíve érdekelt abban, hogy a nagy nép helyzete romoljék. 1857 őszén Európában és Amerikában kegyetlen gazdasági válság robbant ki: cégek és bankok mentek tönkre, gyárakat és üzemeket zártak be, a munkások ezerszám kerültek utcára. Azokban a napokban Karl Marx, a kommunista látnok boldogan írta Friedrich Engelsnek: „Bár pénzszűkében vagyok, de 1849 óta nem éreztem magam annyira kellemesen, mint ennek az összeomlásnak az idején.”
A haladó ukránoknak nincs okuk elítélni a nagyszakállú gondolkodót. Ne szégyelljük bevallani, hogy sokan közülünk ugyanilyen felvillanyozódva fogadják a gazdasági bajokról szóló híreket. A társadalom haladó része azt reméli, hogy a donbászi kulizók a növekvő árak és az emelkedő kommunális díjak hatására megvilágosodnak, s ostromra vezethetik őket a Bankovaja ellen.
A rosszindulatú ellenforradalmárok a kis népet cinikus manipulátorok gyülekezetének tartják, galád zsidó szabadkőműveseknek, a CIA hazug ügynökeinek. Ez persze nem igaz. A kis nép senkit sem csap be, viszont maga rendszeresen csalatkozik. Valóban a népakarat kifejezőjének tartja magát, s minduntalan azt hiszi, hogy a néptömegeket áthatják az ideái.
Elveszítve a plebs feletti ellenőrzést, a haladó kisebbség képtelen megérteni, hogyan támogathatják az egyszerű franciák a despota Bonaparte tábornokot?! Hiszen még nem is olyan rég az egész nemzet egy emberként küzdött a szabadságért, az egyenlőségért és a testvériségért! Miért követték az oroszok Putyint, az undok csekistát?! Hiszen a peresztrojka éveiben a hatalmas ország tudatára ébredt a KGB, az SZKP bűnösségének, s előszeretettel fordult a liberális eszmék felé! Miért sikerül az utálatos Janukovicsnak olyan könnyen kiépítenie autoritarista rendszerét?
A kis nép nincs tudatában, mennyire mély az őt a lakosság másik részétől elválasztó szakadék. Ezt a távolságot nehéz leküzdeni, bármennyire szeretnénk is. A francia arisztokrata szónokolhat a harmadik rendről, az orosz gróf viselhet bocskort, az ukrán értelmiségi tépheti a mellén a hímzett inget, ám ez semmivel sem viszi közelebb őket a nagy néphez. Egy egyszerű gépkocsivezető és a Kijevo-Mohiljanszka Akadémia végzősének prioritásai az életben sosem esnek egybe.
Időnként a kis népnek sikerül alárendelnie magának a nagy népet, ahogyan ez 1789-ben, 1991-ben vagy 2004-ben történt. Ilyenkor létrejöhet az egység illúziója a két világ között, de nem több.
A kis népnek lehetősége adódik átalakítani az országot a maga szája íze szerint, s ezt az időt a lehető legnagyobb hatékonysággal kell kihasználni. Ha elszalasztják a történelmi esélyt, nem lelkesíthetik fel ugyanazt a lakosságot másodszor is ugyanazokkal az elvont eszmékkel.
Mi teszi lehetővé a kis népnek, hogy ráerőltesse az akaratát egy sokmilliós országra, amelyet egészen más értékek vezérelnek? Mi készteti a nagy népet, hogy támogassa az idegen értékeket? Az újszerűség. Még ha a friss jelszóban nincs is semmi közös a tömeg tényleges értékeivel, akkor is egy új világba szóló belépőnek tűnhet, ahol semmi sincs úgy, mint az előzőben, s ahol a földhöz ragadt nyárspolgári vágyak csodálatos módon teljesülhetnek.
Így értelmezték az ukrán függetlenséget az 1990-es évek elején és a demokráciát a 2000-es évek közepén. Ugyanakkor a nagy Ukrajna valójában nem érezte tényleges szükségét a nemzeti szuverenitásnak és a demokratikus szabadságjogoknak: a szóban forgó értékek a kis nép számára voltak fontosak.
Napjainkban az aktív közvélemény ismét zászlajára tűzi ezeket az értékeket, s megkísérli újraéleszteni az elmúlt évek tömeges lelkesedését. Hiábavaló! A nemzeti lobogók, a hazafias beszédek Sevcsenko emlékművénél, a demokrácia és a szólásszabadság változatlanul idegen a nagy nép számára, de már nem számít újdonságnak. Elveszett a legfőbb adu, amely lehetővé teszi az aktív kisebbségnek, hogy vezesse az országot. Nem sikerülhet másodszor is felhasználni az egyszer már elaludt gyufaszálakat.
Sokan közülünk tisztában vannak ezzel. Az utóbbi időkben a honi okosok élénken vitáztak egy új elitről, új ideológiáról, új értékekről stb. Úgy tűnt, a kis nép evolúcióját látjuk, s hamarosan valami újjal állnak elő, ami potenciálisan vonzó lehet a nagy Ukrajna számára.
Sajnos Viktor Janukovics könyörtelenül széttaposta a szerény evolúciós csírákat. Az ellenzék vezérének pere és a Berkut vasökle nem hagytak választást a szerencsétleneknek. Nincs mikor fejlődni, vissza kell verni a rezsim támadásait! A kis nép nem haladhat, kénytelen megvédeni a régi eszméket, amelyeket a hatalom igyekszik elfojtani az ország tökéletesen közömbös részében.
Úgy tűnik, Janukovics elnyomó politikája tűzben tartja az ukrán társadalmat: az értelmiség elítéli a Timosenko-pert, létrehozták a diktatúrával való szembeszegülés bizottságát, az interneten tombolnak az indulatok. De a rezsim nyomása alatt tömörülő kis nép csak még inkább magába zárkózott. Bármennyire is hihetetlen, minél konszolidáltabbá válik, annál kevesebb az esélye arra, hogy megnyerje a nagy Ukrajnát.
Ezért azután a mostani fenyegetések a Bankovaja irányában – miszerint a hatalom átlépett volna egy bizonyos határt, aláírta a saját halálos ítéletét, kihúzta a gránátból a biztosító gyűrűt stb. – nem hangzanak túl meggyőzően. A Janukovics és Kirejev (a Timosenko-per bírája – a szerk.) által állítólag élesített detonátort nem csatlakoztatták robbanóanyaghoz, ezért az csak magát robbanthatja fel. Jelenleg a magába zárkózó kisebbség nemcsak hogy nem tudja mozgósítani az országot a rezsim elleni küzdelemre, de még az evolúció lehetőségétől is meg van fosztva. Így nem marad más hátra, mint reménykedni a gazdasági válság második hullámában, kivárni a plebs spontán megmozdulásait, s megpróbálni meglovagolni azokat. Hasonlóra volt példa az úgynevezett vállalkozói Majdan, amely váratlanul érte a hatalmat és az ellenzékét is. De vajon képes lesz-e a kis nép kihasználni a hipotetikus szociális robbanást, a kívánt mederbe terelve a nagy nép energiáját?