A kommunizmus áldozatainak emléknapja

Paradicsomot ígértek, sokakra poklot hoztak…
A XX. században két kegyetlen totalitárius diktatúra gyilkolt, kínzott, nyomorított meg sok-sok millió embert: a nácizmus, illetve a köznyelvben kommunizmusnak nevezett államszocialista rezsim.
A Magyar Országgyűlés 2000. június 13-án döntést hozott arról, hogy február 25-ét a kommunizmus áldozatai emléknapjává nyilvánítja. Miért éppen ezt a napot? – merülhet fel a kérdés. Nos, a Magyarországot megszálló szovjet hatóságok „föld alatti szovjetellenes fegyveres csoportok kialakításában és a szovjet hadsereg ellen irányuló kémkedés szervezésében való aktív részvétel” hazug, alaptalan vádjával 1947. február 25-én tartóztatták le Kovács Bélát, a kommunisták útjában álló Független Kisgazdapárt főtitkárát, aki – parlamenti képviselő lévén – mentelmi jogot élvezett, így elfogatása teljesen jogszerűtlen volt. Ennek ellenére a szovjetek előbb magyarországi és ausztriai börtönökben tartották fogva, 1952-ben pedig a Szovjetunióba hurcolták, és bírósági tárgyalás nélkül huszonöt év kényszermunkára ítélték. A Gulagra került, majd 1955 novemberében átadták az immár kommunista magyar hatóságoknak, melyek börtönbe vetették, s csak 1956 áprilisában engedték szabadon. Az 1956-os forradalom idején földművelési miniszterként, majd államminiszterként a Nagy Imre-kormány tagja lett, a bukás után azonban lelkileg megtört, s a kommunista pártfőtitkár, Rákosi Mátyás antidemokratikus módszerekkel való hatalomra jutásának a jelképévé vált.
1944 ősze és 1945 tavasza között a Vörös Hadsereg „megszállva felszabadította” a függetlenségét már az 1944. március 19-i német megszálláskor elvesztett Magyarországot, s már ekkor megannyi áldozatot követelt a kommunisták – jelen esetben a szovjet kommunisták – terrorja. Rengeteg embert hurcoltak el kényszermunkára a Szovjetunióba. Az eddig fellelt dokumentumok alapján legkevesebb 130 ezer személyt deportáltak, s mintegy harmaduk bele is halt az embertelen fogva tartási és munkakörülményekbe. S ekkor Magyarország még nem is „élvezte” a kommunista diktatúra „áldásait”…
A nyugati szövetségesekkel való megállapodásnak megfelelően ugyanis a Szovjetunió látszólag beleegyezett abba, hogy 1945. november 4-én demokratikus parlamenti választásokra kerüljön sor a megszállt Magyarországon. Ezek eredményeként azonban a fejlődés polgári útját választó Független Kisgazdapárt szerezte meg a mandátumok 60 százalékát, s akár egyedül is kormányt alakíthatott volna. Ekkor léptek közbe a szovjetek: hatalmi nyomásukkal elérték, hogy a kisgazdák koalícióra lépjenek a kommunistákkal és a szociáldemokratákkal, a Belügyminisztérium, vele a rendőrség pedig kommunista kézbe került, s ezzel beleütötték az első szeget a demokrácia koporsójába.
A Független Kisgazdapárt vezetői – köztük Kovács Béla – többször is felemelték szavukat a megszálló Vörös Hadseregre támaszkodó kommunisták agresszív előretörése és a hatalmi visszaélések ellen. Ezért csaptak le Kovácsra a szovjet hatóságok, majd 1947 májusában lemondatták Nagy Ferenc kisgazdapárti miniszterelnököt. Az év nyarán – horribilis csalással – a kommunisták megnyerték a parlamenti választásokat, az összes pártot az általuk vezetett népfrontba kényszerítették, két esztendő múlva pedig levezényelték az első egypárti választást, mellyel befejeződött a kommunista hatalomátvétel.
A kommunista diktatúra a teljes körű államosítással tönkretette a nagy-, közép- és kisvállalkozókat, a téeszesítéssel kihúzta a talajt a földbirtokosok, a gazdag- és középparasztok lába alól. Létrehozták az Államvédelmi Osztályt (a hírhedt ÁVO-t), melyet később Államvédelmi Hatósággá (ÁVH) neveztek át, s kíméletlen brutalitással csapott le a rendszer valós vagy vélt ellenfeleire. Napirenden voltak a letartóztatások, a kínvallatások. A koncepciós perek során emberek tízezreit börtönözték be, s több mint száz embert végeztek ki. Létrehozták az internálótáborokat, valamint az első Gulag-mintájú kényszermunkatábort, a recskit. Az 1950-es évek elején több mint 25 ezer embert tartottak szögesdrótok között, éheztetve, megalázva, kegyetlenül bántalmazva őket. Sokakat pedig pusztán nemesi vagy polgári származásuk miatt telepítettek ki Budapestről, elsősorban a Hortobágyon felépített barakkokba.
Ugyancsak a kommunisták áldozatai voltak az 1956-os forradalom idején a szovjetek, illetve magyar szövetségeseik által megölt szabadságharcosok és civilek, majd a forradalom leverése után a fegyvertelenül tiltakozó tömegek elleni sortüzek során megölt, megsebesített emberek. A megtorlások során pedig, 1956 decembere és az 1961-es amnesztia között mintegy 400 embert végeztek ki, több mint 21 ezret vetettek börtönbe, 17-18 ezer személyt zártak internálótáborokba.
A pártállami rezsim megfosztotta a társadalmat a sajtó-, a szólás- és a gyülekezési szabadságtól. Életképtelen gazdasági rendszerének összeomlásával pedig bukása után mérte az utolsó csapást az országra.
S nekünk, kárpátaljai magyaroknak is meg kell emlékeznünk ezen a napon a saját veszteségeinkről: a „málenykij robotról”, „Donbászról”, a kolhozosításnak és államosításnak nevezett intézményesített rablásról. Ám a pártállami rezsim összeomlása mutatja: nincs olyan elnyomó rend, mely fölött Isten végül ki ne mondaná az ítéletet, s át ne lépne rajta a történelem.

Lajos Mihály